Te és Én (MarcusandMartinus) łłłBefejezettłłł

NEKEM EZEK MEGMARADTAK!!

-Mi a francot keresnek ezek itt? Végre sikerült tovább lépnem, és itt van???-mérgelődtem

-Tudod Alexa, most jöttem csak rá te nem....-közbevágtam

-Igent tudom. NEM LÉPTEM MÉG TÚL RAJTA!!! Most örülsz? Kimondtam tessék! De semmi nem fog változni.-idegességemben felpattantam és járkáltam fel alá

~Mosolyog~

-Mit mosolyogsz?-flegmáztam

-Semmi, csak azt vártam, mikor vallod be magadnak ezt.-nevetett

-Bolond!-hozzá vágtam egy párnát, vissza ültem az ágy végébe és tiszta kész voltam. Legszívesebben felrobbantam volna. 

-Megyek sétálok egyet!!-szólaltam meg újra. Megfogtam magam, és neki indultam a városnak. Vagyis csat szerettem volna. Ugyan is nem jutottam sokáig. Leültem az első padra amit találtam és csak bámultam magam elé. Újra a nyaklánc nézegetésébe bonyolódtam. Szerencsém volt ma, mert a medálja bele volt csúsztatva a ruhámba, így csak a lánc látszott. A medál nem. Remélem nem tűnt fel neki hogy az az a lánc. Az elmúlt hónapokban nem szűnt meg semmi, ugyan azok a vágyak voltak, ugyan az, az ember felé, mint eddig. Mindenről ő jutott az eszembe. Használtam a régi parfümöm,ő jutott róla eszembe. Ahogy a fáról is, ami mellett elmegyek nap mint nap a suli felé,mert alatta egyszer mi is álltunk. Meg a kavicsos útról is, mert szinte mindig azon sétáltunk. Amúgy is hiányzik, nem kell sehová sem néznem. Behunyom a szemem és mintha látnálak magam előtt. A mosolyodat. Állsz előttem és nézzük egymást. Ki kell nyitnom a szemem és a kezemre nézek. Mert arról is te jutsz eszembe, ahogy megfogtad. Csak túl hamar engedted el. Ez olyan se veled, se nélküled kapcsolat, amit ketten éltünk meg. Vagy csak akartuk? Sikításra lettem figyelmes, nem is egyre. És a két srác felbukkant, két fekete ruhás ember kíséretében. Na meg persze a rajongok. Nem hiszem el, nem lehet egy nyugodt percem? Felálltam és elsétáltam terveztem, mert ő jött, és nem hagyott. 

-Miért rohansz el állandóan? Legalább csak egyszer hallgatnál végig-hallottam a hangot a hátam mögül. 

-Jó, mit akarsz?-álltam meg unottan

-Én nem akartalak megbántani.-

-Akkor meg mit akartál? Hoppá itt egy lány verjük át. Nem? És tudod mit? Nem vagyok hercegnő és nem is leszek soha, nekem marad a csőgatya és a tornacsuka. Sosem leszek olyan lány akiről mindig is álmodoztál. És pár nap múlva már csak egy idegen leszek, akihez valaha közöd volt. Vagy már az sem.-magyaráztam

-Sosem leszel idegen! Megváltoztál, folyamatosan változol. Minden pillanatban más vagy. De én mindig ismerlek, sosem vagy idegen. Érzem, amit érzel És tudom mit miért csinálsz Hiába változol, bennem mindig azok a dolgok fognak megmaradni. Amikor befogtad a számat, mert idegesítettelek.Amikor először megfogtad a kezem. Amikor először megcsókoltál, nekem ezek megmaradtak, és meg fognak örökké. Bármit is hiszel....Tudom hogy azt hiszed hogy sosem jelentettél nekem semmit...De..-félbeszakítottam

-Martinus, én ezt már nem bírom tovább, nem tudom ezt csinálni. Mutatom az erőset, holott teljesen szétestem. Miattad! Elhitetted velem h hepiend. Végül is az lett, csak nem nekem. És most kedvezek neked. Megkönnyítem az életed, nem leszek többé benne. Szia-ahogy elkezdtem ezt a mondatot, a könnyeim kicsordultak. És csak zokogtam. Vettem egy mély levegőt és ott hagytam. Vissza mentem a szállodában. Ahol a lépcsőházban össze futottam Marcussal. 

-Alexa...-rá sem néztem csak berohantam a lakásba, és magamra csuktam az ajtót. Majd előtte össze rogytam és ott támasztottam, a könnyeim meg csak jöttek, és jöttek. Üvölteni tudnék. Annyira fáj. Kopogtak az ajtón..... 

Remélem tetszik. Lehet rövid lett de most csak ez jött össze. :)