Willst du... (Marco Reus)

Huszadik rész (2015. aug. 11.)

- Patrick a testvérem, Vanda...

Megfordultam volna azt üvöltözve: Mi? Micsoda? Az meg hogy lehetséges?, de azért nem tettem ezt, mert pontosan abban a pillanatban, hogy Karol közölte velem ezt a tényt, egy hatalmas mennydörgés rázta meg a dortmundi lakosok nyugalmát. Én meg, azt hiszem, mástól sem félek jobban, mint a vihartól.

Védekezőn szorítottam a mellemhez a papírszatyrokat, és úgy indultam a buszmegálló felé, mintha meg sem hallottam volna, amit Karol mondott. Pedig, valami a tudatalattimban arra kérlelt, hogy azonnal faggatni kezdjem őt, és hogy ennek az információnak a tudatában immár kissé más szemmel nézzek rá. Mert ha ő és Patrick valóban testvérek, akkor annyi dolog lenne megmagyarázható, annyi miértre kaphatnék választ.

De nem. Jobban tettem, hogy elindultam. Majdhogynem rohantam a buszmegálló felé. Úgy tekintettem rá, mint egy menedékre, ahol akár nem csak arra a két-három percre, amíg a buszom indul, meghúzhatom magam, hanem ahol akár napokat is eltölthetnék. Egyedül. Karol nélkül.

Viszont az, hogy ez a kiállhatatlan nőszemély, még oda is követni merészelt, valamilyen módon mégsem lepett meg. Végül is, tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű lerázni magamról, és ha úgy vesszük a buszmegálló egy teljes nyilvános, közterülethez tartozó építmény, ahonnan még ha hatalmamban állna, sem tilthatnám ki, vagy mi.

- Vanda, figyelj – kezdte aztán, de én úgy tettem, mintha nem hozzám beszélne. Mereven bámultam egy pocsolyát, ahova az eső összegyűlt, és igyekeztem minden egyes lehulló cseppet megszámolni. Rajtunk kívül még egy idős hölgy és két középkorú férfi húzódott ide az eső elől.

- Nem érdekel, Karol. Patrick felőlem akár lehet a fiad is, akkor sem számítana már többé. Nem változtat a tényen, hogy mind a ketten jogtalanul vettetek hülyére. Attól, hogy ti testvérek vagytok, ezt még ugyanúgy nem kellett volna megtennetek velem.

Még mindig nem néztem rá, de a szemem sarkából megfigyeltem, milyen elgondolkozó képet vág. Valószínűleg a mérleg két serpenyőjére helyezte a múltban történt dolgokat, és elkezdte belátni, hogy az érv, ami miatt tette a dolgokat bár valóban jogosnak bizonyulhat, de végül ezek megtett dolgok, nagyobbat ütöttek, mint kellett volna. Nem mellesleg egy hozzájuk közel álló személy lelkivilágát zúzva össze ezzel csaknem teljesen visszafordíthatatlanul. Egy normális ember, legalábbis, biztosan ezt tette volna, viszont, arról, hogy Karol mennyire nevezhető normális embernek, sejtésem sincs. Ahogy ismerem, bármi játszódhat a fejében.

- Kérlek, Vanda! – Azt hittem, ha még egyszer kimondja a nevem, pofon vágom. Amúgy sem jól ejti, akkor, nem értem, miért próbálkozik ilyen görcsösen. – Én ezt szeretném neked elmagyarázni, hogy megértsd. Azt akarom, hogy megbeszéljük. Hogy tudd, nem értelmetlenül cselekedtem úgy, ahogy cselekedtem.

- Nem tudom, mi okból kifolyólag lehet ilyesmit tenni egy másikkal – Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sőt már akkor, mikor Karol közölte, hogy rokoni kapcsolatban áll Patrickkal, feltört belőlem minden, amit eddig rejtegetni igyekeztem valahol mélyen. Egy olyan helyen, ahol nem tudok rájuk emlékezni. Minden újra felelevenedett bennem, az egész, onnantól kezdve, hogy megismertem Patrickot, az első kórházi napjaimon át, eddig a pillanatig. Minden.

- Kérlek! – Karol könyörgő hangnemben szólalt meg újra, és összekulcsolva kezeit fordult teljesen felém. Nem tudtam nem ránézni.

Ha azt hitte, meghat ez a síró, szomorú, szenvedő arckifejezés, akkor tévedett. Engem sem sajnált meg senki korábban, miért én lennék az, aki meg mindenkiért felelősséget vállal?