Willst du... (Marco Reus)

Huszonkilencedik rész (Marco-szemszög)

Szintén nem ez következne sorrendben, de ide tettem az eredeti rész után, ugyanúgy, mint a Tizenharmadik rész esetében. Ez a meglepetés bejegyzés a blog második születésnapjára (2016.aug.25.) keletkezett. Remélem tetszik! Jó szórakozást! :)

Tisztában voltam azzal, hogy csak álmodom. Legalább tizenötször elismételtem magamban. Mégis, minden olyan valóságosnak, annyira kézzelfoghatónak tűnt. Mintha egy a miénkkel párhuzamos dimenzióban lennénk, ahol ő és én valódiak vagyunk. Ahol minden olyan, amilyennek lennie kell. Ahol már rég vége a szenvedésnek; csak mi létezünk.

- Te idióta, azt nem így kell. Add már ide! – A szüleim házában vagyok. Ők viszont sehol, a nővéreim szintén. Csak ő van itt velem. Épp kiveszi a kezemből a serpenyőt, és akármit csinál, isteni az illata. – Megmutatom, jól figyelj!

De egyszerűen nem tudok. Látom, hogy mozog a szája, mond valamit. Csinál is valamit. Sűrűn gesztikulál. Viszont, jó magam elveszem benne. Nem tudok másra figyelni, ha ő velem van. Az az érzés, ami a testem ilyenkor átjárja, emberi ésszel felfoghatatlan. Nem tudnám elmesélni senkinek sem, milyen. Ahogy rám nézett azokkal a tiszta, égkék szemekkel; ahogyan állt ott előttem; és az a test, a combja, a feneke... mintha a tökéletesség mindig is létezett volna. Uram Atyám, ez nem valós! Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl szép ahhoz, hogy megtörténjen.

- Látod? Ennyire egyszerű!

Láttam. Mindent nagyon jól láttam, amit látnom kellett.

- Szuper! Akkor...

És letette mindazt, ami abban az apró kezében volt. Felém fordult; csak rám nézett. Csakis, kizárólag rám. Odalépett hozzám, én pedig ösztönösen a dereka köré fontam a karjaim. Tartom őt. Mindennél jobban és erősebben tartom. Nem veszíthetem el. Nem. Még csak most kaptam.

Kissé hátrahajtja a fejét, hogy megnézzen magának. Farkasszemet néz velem. Annyira különös. Tiszta, és csillog, mint a legdrágább gyémánt, mégis annyi mindennel tele van. Annyi mindent megélt már.

Végigsimít a járomcsontomon, a borostám mentén; ez eszeveszettül csikiz. Elnevetem magam.

- Sssh! – Egy pillanatra a számra tapasztja az ujját, aminek fahéj illata van. Aztán elveszi onnan, és megcsókol. Menthetetlenül szerelmesen. – Marco – suttogja.

- Marcoooo! – üvöltötte ezúttal Mario. Szinte a képembe köpött öt liter nyálat. – Marco, haver, kelj már fel! Az isten szerelmére, mi vagy te? Túl sokat alszol!

- Mi? Mari! Hagyjál már! Hogy jutsz be mindig ide?

- Öregem, te adtál nekem kulcsot.

- Jézus, mekkora hiba volt – nyögtem, és utoljára megpróbáltam visszatérni oda, ahonnan ez a barom kirángatott.

De nem ment. Sosem megy.

- Tíz perced van, barátocskám, hogy elkészülj, aztán elmegyünk vásárolni. Addig ellövöm az asszonyt fodrászhoz, oké?

- Mi? Mi van?

- Este parti van, apukám, és nagyon flottul kell kinézned, hogy végre ne csak távolról nézegesd a nőket.

Pillanatok alatt tűnt el minden álmosság a szememből. Gyorsan felültem, majd lehajítottam magamról a takaróm, és az ablakhoz léptem. Délelőtt volt még; jó formán reggel.

- Nem.

- Mi?

- Jól hallottad, Mario. Nem megyek. Nincs kedvem partizni. – Ez a szó túl furcsán hatott a számból.