Willst du... (Marco Reus)

Tizennyolcadik rész (2015. jún. 22.)

Egy kicsöngés után már azonnal megbántam, amit tettem. Egyszerűen, fel sem bírtam fogni, hogy lehetek ennyire meggondolatlan, felelőtlen és idióta. Ha valóban annyira felnőtt és érett volnék, mint ahogy azt mondani szoktam, nem szabadna ilyen megfontolatlan döntéseket hoznom. Az egész olyan, mintha élvezném, ha hülyét csinálhatok magamból.

Az ötlet, hogy hívjam fel Marco Reus-t, és panaszoljam el neki a problémáimat, amik tulajdonképpen megint csak a saját hülyeségeimből származnak, így, miközben remegő gyomorral vártam, hogy a vonal másik végén valaki közölje, hogy a szám téves, teljesen abszurdnak tűnt. Egyáltalán nem értettem, mit képzeltem abban a pillanatban. Ennyi erővel az utcán levő bármelyik járókelőnek nyavalyoghatnék, és ha már itt tartunk egy ilyesfajta hiszti nem épp jó képet festene Dortmund lakosai, köztük a kedvenc focistám szemében is.

Soha ezelőtt nem éreztem még magam ekkora csődtömegnek. A felismerés után közvetlen, pedig egy másodpercre azt hittem, azonnal falhoz fogom vágni a telefonom, amit még mindig kitartóan szorítottam a fülemhez, de a hívást megszakítani... azt nem tudtam.

Ekkor már éreztem, hogy pár percen belül újra sírok majd. Vajon meddig fog még ez így menni? Talán később nem is lesznek szünetek. Reggeltől estig, a takarómba burkolózva, a párnámat áztatva bömbölni fogok egészen addig, amíg ki nem szárad a szemem; amíg úgy nem érzem, egy liter homokot öntöttem bele.

Akkor viszont, egy mély és ismerős férfihang szólalt meg a telefonomban. A hordozója álmosnak és nyomottnak tűnt. Bár perpillanat azt sem tudtam, mennyi hatszor hat, arra azonnal rájöttem, hogy most ébredt fel.

- Marco Reus. Kivel beszélek?

Bizonyára elvette a készüléket magától, amíg ásított, de így is tökéletesen hallottam mindent, amit hallanom kellett. Ó, Istenem!

Remegett az ajkam, és már kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de aztán leblokkoltam. Komolyan! Mégis mi a fenét mondtam volna? Mi a jóságos, szent kutyaszart képzeltem!?

- Igen? Ki van ott? – Nem akartam ezt csinálni sem vele, sem valaki mással. Attól, hogy én ekkora balfék vagyok, nem kéne, hogy ehhez neki köze legyen, hogy erről ő tudjon bármit is.

Eddig a szobám közepén álltam, most levetettem magam az ágyam szélére. Könnyek marták a szemem.

- Sajnálom, Herr Reus.... Bocsánat... Téves...

Hangtalanul kezdtem sírni. Eltorzult arccal. Nyöszörögve. Egy hang azt mondta a fejemben, hogy már megint sajnáltatom magam. Teljesen igaza volt. Már megint ráteszek egy lapáttal arra a sok szarra, amit az elmúlt időben felhalmoztam. Egyszerűen nincs semmi, ami megállíthatna benne.

- Doktor...?

Kinyomtam. Elhajítottam a mobilt, és az az ágyammal szemben levő széken landolt. Illetve, onnan pattant le a földre. Tudtam, hogy tönkrement. Pont úgy ahogy én is. Fura.

A különbség csak az, hogy egyébként is venni akartam egy új telefont, viszont én, nem hiszem hogy javítható lennék már.

Másnap felhívtam Krazter-t, hogy a héten ne számítson rám. Korábban talán aggódtam volna, hogy leharapja a fejem, amiért itthon maradok, de most különösen szartam rá, ahogy húsz percen keresztül oktatott telefonon keresztül. Össze-vissza beszélt a világ legnagyobb hülyeségeiről, de egy nyomós érvet nem tudott hozni arra, miért is ordibál velem tulajdonképpen. Azt hazudtam neki, influenzás lettem, és negyven fokos láz szegez az ágyhoz. Az már csak rajta múlt, hogy elhiszi-e a mesémet vagy sem. Igaz, nem volt nehéz eljátszanom, mennyire rosszul vagyok.