Willst du... (Marco Reus)

Hetedik rész (2014.dec.20.)

– Nem volt elég, hogy a hét napjaiból hatot veled kellett töltenem, még a hetediket is képes vagy ily módon elrontani?

Anélkül hogy megnéztem volna, ki hív, szóltam a telefonba. A Dortmundban levő egyetlen személy, aki tudja a számomat, a főnökömön kívül, Patrick Kellner volt.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy most mélyen megsértettél?

Felnevettem. Legalábbis próbáltam. Inkább afféle horkantásszerű zörej tört fel a torkomból.

– Akkor nem hinnék neked. Hisz' tudod jól, hogy csak viccelek.

Magam elé képzeltem az arcát. Bizonyára biccentett; elismerve, hogy igazam van. Miért is bánnám, hogy megzavart?

– Olyan kegyetlen viccek ezek, Vanda – Úgy hangzott, mintha az egyik szülőm lett volna. Mondhattam volna neki, hogy hagyja abba ezt az apáskodást, de a végén már kezdett vicces lenni; szórakoztatott, és ez azt is jelentette, hogy, tulajdonképpen, törődik velem. Nem beszélve arról, hogy mi mindent tett értem egész héten. Hálával és köszönettel tartoztam neki, mégis ő ajándékozott meg egy tábla mogyorós csokival tegnap délután. „A kitartásodért, beilleszkedésedért; a legjobb munkatársnak" – ezt mondta, mikor átadta a kalóriabombát. Megfordult a fejemben, talán csak fel akar hizlalni, hogy aztán le tudjon vágni, mint egy sertést. Nagy disznótort rendezne; rengeteg alkoholt inna, és egy magában is nagyon nehéz hentesbárddal hadonászna. Népzenét énekelne, és fura, bő inget viselne, amit a kord, bokáig érő, barna nadrágjába tűrne.

– Vanda!? – A hangszínéből ítélve nem először szólított. Túlságosan is lefoglalt, hogy megrendezzem a saját disznótorom. – Figyelsz!?

– Oh, persze!

– Akkor mit mondtam?

Most ő nevetett fel. Jóízű, boldog nevetés volt, amit irigyeltem.

– Jó, nem figyeltem.

Felhorkantott. Afféle „na látod, igazam volt!" stílusban.

– Szóval?

– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy nagyon ügyes voltál a héten. És ezt bár legalább tízszer kifejtettem már, tizenegyedjére is szeretném, ha hallanád. Csalódtam benned. Pozitívan.

Először egy meleg, bizsergető áramlat futott végig a testemen, majd egy hatalmas mosolyban végződött. Egyedül voltam ugyan, mégis ösztönösen lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a vigyorgó képemet; hogy senki se tudja meg, mennyire jól estek a szavai. Jobban, mint vártam.

– Itt vagy még? – kérdezte aztán félve pár másodperc elteltével.

– Igen – Elakadt a hangom. Meg kellett köszörülnöm a torkomat.

– És remélem, ízlett a csoki.

– Nagyon finom volt, köszönöm.

Olyan érzésem támadt – a héten már nem először –, mintha ebben a pillanatban tudatosult volna bennem, hogy felnőttem. Egy feladathoz legalábbis. Vagy talán az egész élethez?

– Mit csinálsz? – A kérdést, nyilván, nem azért tette fel, mert érdekelte a válasz, hanem bizonyára neki rengeteg ideje volt, és túlságosan is élvezte a beszélgetést. Annyira, hogy az én drága perceimet lopja el aljas, sunyi módon.

Ámbár, a nagy semmin kívül nekem sem volt egyéb dolgom.

– A tumblis életem a virágkorát éli épp, ez természetesen a saját érdemem. A tökéletes tumbliért meg kell dolgozni.

Nem igazán ezt akartam mondani; nem így. Mindegy. Bár, ez számomra elég személyes dolog, nem bánom, ha tud róla. Így is jobban ismer már, mint a pesti ismerőseim bármelyike is valaha. Ez egy jó, ugyanakkor elég kiábrándító dolog is volt egyszerre. Az, hogy röpke két hét alatt sikerült ilyen szinten megbíznom egy idegenben, teljesen megijesztett.

– Öhm... oké, lehet, hogy vissza kéne vonnom az előbb tett megjegyzésem, miszerint nagy fejlődésen mentél keresztül az első munkanapjaid alatt. Nem akarlak megbántani, de csak tanácsolni tudom, hogy nőj fel.

– Bunkó vagy – Csönd. Bizonyára sejtette, hogy még nem fejeztem be. – Te azt hiszed, ez egy komolytalan dolog, de igen is komoly. Kár, hogy nem érted.

Szándékosan, vagy sem, jól esett húzni az agyát. Ha lenne bajszom, biztos az alatt nevetnék.

– Persze! Minden az én hibám! – Vicc volt; egy színjáték. Egy enyhén eltorzított hang, és tökéletes volt az alakítás. Képtelen voltam nem nevetni.

– Érdekel, hogy én mit csinálok?

– Hát persze,...nem!

– Most te vagy a bunkó – Felnevettem. Szép bókok, Patrick. Szép bókok.

– Hallgatlak – Úgy nézhettem ki, mint egy őrült, amint magamban vigyorogtam.

Ekkor azonban olyan dolog történt, ami miatt szinte egy pillanat alatt lepergett rólam a mosoly, és furcsa kettős érzések szorongattak meg.

Anyám hívott Skype-on.

Definiálatlan, zavarodott gondolatok kavarogtak bennem; hisz' egy részről hiányzott, más részről viszont, nem kívántam még egy olyan hisztit, amit nagyjából egy hete kaptam. Ennek értelmében még az is megkérdőjeleződött bennem, hogy elfogadjam-e a hívást, vagy sem.

–...szóval, ennyi. Nem valami sok – duruzsolta közben a fülembe Patrick. Fogalmam sincs, mit mondott az eltelt tíz másodpercben.

– Nagyon érdekes... Mi lenne, ha később beszélnénk még? Most mennem kell.

– Mi? Nem is tudod, mit mondtam!

– Vissza foglak hívni; és akkor majd elmondod.

Végül, épphogy kinyomtam a telefont, már kattintottam a hívás fogadása gombra. Túlságosan is kíváncsi voltam. Még egy rossz tulajdonság.

De közben azt is elhatároztam, hogy szótlanul fogom végighallgatni a mondandóját. Igen, ő tartozik nekem számadással. Magyarázatot várok. Bocsánatkérést. Megértést is, kicsit. Reméltem, nyomós oka volt arra, hogy egy hétig ne keressen.

– Kicsim!? – szólt bizonytalanul. Remegő, rekedt hangon. Nem tudom, hogy mennyire volt vele tisztában, de utáltam, amikor így hívott.

Arcát szokásosan a kamerába nyomta, és az beesettebb és sápadtabb volt, mint emlékeztem. Ettől kissé megijedtem. Anyám, persze sosem az az életvidám, mosolygós típus, de talán valami még sem volt rendjén. Kín – az első szó, ami eszembe jutott. Talán szenved.

Mégis csendben kell maradnom. Csönd! Bizonyára csak a kialvatlanság miatt kerültek a szeme alá azok a lila foltok; az emberek gyakran fáradtak.

– Hogy vagy? Olyan rég hallottam a hangod.

Beharaptam a szám, hogy ne szólaljak meg, de nem bírtam tovább nézni, szenvedő arcát. Fenébe is a vaj szívemmel!

– A lehető legjobban. Jobban, mint ideköltözésem előtt hittem volna.

Pontosan ezért túloztam kicsit. Pontosan ezért néztem rá oly keményen. Belül utáltam magam, amiért ilyen kíméletlen vagyok vele szemben, de csakis így tudom rávenni, hogy bökje ki a valódi problémáját, és hagyja ezt a gyerekes viselkedést. Pontosan azt, amit múlthéten is produkált. Arra azonban nem számítottam, hogy olyan módon fog reagálni erre a mondatra, ahogy valóban reagált: arca ijesztő módon torzzá alakult, majd zöld szeméből dagadt, sűrű könnycseppek potyogtak le.

Értetlenül ültem a kamera előtt, fészkelődni kezdtem. Nem kellene egy ilyen kis apróságon sírnia. Nem kellene így viselkednie. Nekem pedig ott kellene lennem mellette. Képtelen vagyok így segíteni. Tekintve, hogy még azt sem tudom, mi a probléma.

– Anya? – Hangtalanul sírt, ami rosszabb volt, mivel jól ismertem, és tudtam, küzd azzal, hogy el tudja nyomja magában a sírást, és sóhajtva le tudja törölni a könnyeit. Mégis mi ez!?

– Anya, légy szíves! Mi a baj?

Csak remélni tudtam, nem egy újabb hiszti az egész amiatt, hogy mennyire bántja, hogy ezer kilométerrel távolabb vagyok tőle pontosan két hete. Ha én is képes vagyok túlélni, tegye túl ő is magát rajta. Egyről a kettőre. És nem is olyan nehéz.

Azonban, míg semmit nem tudtam, képtelen voltam bármire is gondolni vagy érezni. Kezdtem türelmetlen lenni, így ki akartam lépni a beszélgetésből. Csakis azért, hogy rábírjam a beszédre. Ha kisírta magát, majd visszahív.

Túl kemény voltam, ámbár, teljesen igazat adtam magamnak.

– Ne! – rikkantotta épp az utolsó pillanatban. Jól tudta, hogy kiléptem volna, ismét egyedül hagyva. Talán mai napig kételkedik még abban, hogy szeretem-e, de én csak védeni próbálom. Csakis azokat az emberek védem, és fogom védeni mindig, akiket szeretek.

– Akkor elmondod, mi van?

Szipogva bólintott, és ökölbe szorított kezével letörölte a könnyeit. Csillogó, zöld szeme azt mondta: „Rendben."

– Hallgatom...

Én voltam a szülő, ő pedig a gyermek – ez biztos volt. Nem tudtam pontosan ezelőtt soha, mikor jön el a pillanat, mikor már nem ő vigyáz rám, hanem én rá. Észre sem vettem, mikor történt meg ez a csere. Újabb feladat. Mégis szívesen csinálom.

– Nagyon hiányzol, Vanda – Félt ezt kimondani. És én jól tudtam, miért. Mégsem tudtam haragudni rá, mégsem lettem dühös. Elmosolyodtam. A lelkem pedig, remegni látszott. – Nem kérem, hogy gyere haza. Ne is tedd ezt, hanem érezd jól magad! Felnőtt vagy! Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem, de annyira más, hogy nem látlak minden nap...

A hangja nem az övé volt, teljesen más színben hatott; összetört és mindenképp fáradt.

– Ne okold magad miattam, rendbe fogok jönni...

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Mintha tudná, mitől tartok. Nem én vagyok a hibás ezért. Nem Vanda, nem te vagy! Ha ott lettem volna mellette, akkor is megtörtént volna.

– Csak történt mostanában pár dolog, ami a padlóra küldött. Rád fogtam az egészet, de nem a te hibád. Hülyeség volt belekevernem téged ebbe...

Gyorsan beszélt, és gyakran nyelnie kellett. Talán a gombócoktól, amik bizonyára a torkában lakoztak.

– Annyit kérek, vigyázz magadra, és legyen boldog életed. Sokkal boldogabb, mint itt volt valaha is – Ezzel fejezte be.

Pislogtam. Egyet. Kettőt.

– Mondd el! Szeretnék tudni róla. Nem segíthetek, ugyan, de szeretném ha tudnád, attól rám mindenképp számíthatsz.

Egy mély levegőt vettem, és egy mosolyt villantottam, bizonyítva, hogy minden rendben. Nem csak neki; magamnak is. Viszont vissza már nem kaptam a gesztust, ami demotiválóan hatott rám; ennek értelmében pedig, még mindig zakatoló gondolatokkal a fejemben, azt illetően, hogyan folytassam tovább, ültem a combjaim közé zárt kezeimmel.

– Nos azt már tudod, hogy kirúgtak, de akkor már nem beszéltünk, mikor Gábor karambolozott...

– Mi? – A hír nem lepett meg, és még csak el sem szomorított. Ösztönösen tettem fel a kérdést; és nem mintha nem sajnáltam volna anyám pasiját, mégsem tudtam meghatódni.

–...amputálták a bal lábát, minek értelmében őt is kirúgták a munkahelyéről.

Ez már annál inkább letaglózott.

– Hogyan!? – Összeráncoltam a homlokom, és mintha csak nem hallottam volna jól, közelebb hajoltam a kamerához.

Anyám remegő ajkakkal és világfájdalmas tekintettel bólintott.

Azt gondoltam Gábor egy olyan ember, aki egy karambolt megúszik egy sima kéztöréssel és egy bevarrt homlokkal. Tolószékben látni őt, súlyosabb lehetett, mint hétévesen minden este hallgatni a haldokló kutyád nyüszítését. Jessie halála anno életem legrosszabb eseménye volt. Persze, aztán történtek más dolgok is.

A csend végül szűkké, és kényelmetlenné vált. Szinte akkor fejbe csapott a felismerés, miszerint anyámnak épphogy most lenne rám a legnagyobb szüksége. Tiszteltem, amiért mégis szó nélkül várta, hogy mondok valamit. Hittem neki, azt illetően, hogy ezentúl soha többet nem fogja kérni, hogy menjek haza.

Aztán pedig arra is ráeszméltem, hogy bár sem ő sem Gábor nem volt nagyigényű, munkanélküliek lévén képtelenek megélni a semmiből. Ezt bizonyára anyám is jól tudta. Újabb plusz pont azért, amiért ezt sem említette meg.

– Nézd, anya – kezdtem hozzá végül. – Remélem ezt a hónapot ki tudjátok húzni. Aztán pedig megoldom, hogy tudjak nektek küldeni valamennyit...

Bár tudta, hogy mondani fogom, mégis meglepett arcot vágott. Mintha nem is számított volna erre.

– Bár borzasztóan kevés lesz, bízom benne, segít majd. Legalább ennyivel ha hozzá tudok járulni...

Engem azonban megnyugtatott; és újra tiszta lett a lelkivilágom. Ha én is össze tudom húzni magam, mindenképp maradhatok, és nem kell vacillálnom azon, hogy mikor induljak segítségére anyámnak. A pénz, úgy gondolom, elég segítség.

– Köszönöm, kicsim! – Túl vékony volt a hangja ahhoz, hogy valóságosnak tűnjön.

– Ne köszönd meg. Ez egy szívesség. Kárpótlás...

Felsóhajtott, mintha nem hinne abban, amit hall.

– Nem kell kárpótolnod semmit, hisz' nem tettél olyasmit, ami miatt így kellene cselekedned. Az életed éled; és ezt nem tilthatom meg neked. Amit csinálsz, az helyes.

Elrejtve egy boldog, megkönnyebbült mosolyt, lehajtottam a fejem. Beszívtam az ajkaim, és bár anyám arca még mindig nem azt tanúsította, hogy a helyzet a magaslatán van, elhittem neki, hogy ő ezért egy cseppet sem von felelőssé.

Nevetnem kellett, nehogy elsírjam magam.

– Most már te jössz! – szólt pár másodperc után. Láttam rajta, hogy minden erejét beleadja abba, hogy egy mosolyt kipréseljen magából. – Mindent hallani akarok az első munkanapjaidról. Az én dolgozó kislányomról!

Remegett a szívem, ahogy mindezt hallottam. Bár alapjáraton ez túl nyálas volt, mégis ebben a helyzetben nem létezett ilyen kifejezés, és minden szuper volt, tekintve, hogy a dolgok immár meg lettek beszélve.

– Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtottam levakarhatatlan mosollyal. Egyfajta segítséget vártam, vagy egy kérdést, amire azonnal válaszolhatok.

– Messze van a lakástól a kórház? – Valóban úgy nézett ki, mint akit érdekeli a válasz.

– Nem. Nem túlságosan.

– És milyen? A kórház.

– Nagy, hatalmas. És gyönyörű. Nagyon korszerű, és végtelenül tiszta. Nem olyan, mint az otthoniak legtöbbje.

Az otthon szó kissé érdekesen hangzott. Nem tudtam pontosan mikortól nevezhetem már Dortmundot így.

– A főnököd?

– Herr Kratzer egy rendkívül kedves és empatikus ember. Bizalmat szavazott nekem, és én erre, figyeld meg, anya, rá is fogok szolgálni hamarosan!

Halk, csilingelő hangon felnevetett.

– Így legyen!

Innentől kezdve a hétfő reggeltől a szombat délutánig mindent elmeséltem neki. Bár, Patrickról nem tettem említést, még azt is elmondtam neki, hogy hányszor mentem el mosdóba az egyes napokon. Végig bujkált az arcán egy halvány mosoly, ami bizonyára a hirtelen lett túlbuzgóságom következménye. Talán büszke is volt rám egy kicsit. Legalábbis, remélem.

– Jól van, drágám, keresni foglak még, és remélem, te is így teszel majd; most magadra hagylak. Pihenj a fárasztó heted után!

Tudtam jól, hogy megszakad a szíve. Őszintén, nem értettem, miért hitte azt, nem fogom keresni majd. Egy szóval sem mondtam, hogy szándékomban áll elhanyagolni. Az édesanyám volt, és bár a szó szoros értelmében nem is, de elméletileg magára hagytam az immár béna barátjával, tudnia kellett, hogy a legtöbbet jelenti nekem.

– Vigyázz magadra, és Gáborra! Annyira sajnálom, ami történt. – Mégsem éreztem magam eget rengetően rosszul; mert ugyan ez egy olyan dolog volt, amire igazán nem számítottam, mégis száz százalékig biztos voltam benne, hogy Gábor ettől függetlenül él és virul, ahogy azt eddig tette. A délután folyamán elmentem bevásárolni – pontosabban, feltölteni az ürességtől kongó hűtőt. Elképzeltem, amint a fehér, kis hűtőben egy gong lakozik, ami magától megszólal, amint az utolsó doboz tej is elfogy. Amíg az interneten egy elég íncsiklandó krumplisaláta receptet olvastam, egy másodosztályú torna ment a tévében. A reklámok többsége, pedig a közelgő világbajnokságról szólt. Végül, meglepően sikeresen elkészítettem a krumplisalátát, valamint a házi fasírt, amit csináltam hozzá, csak erősítette a tudatot – valójában, nem is vagyok rossz szakács. A büszkeségem ettől hatalmasra dagadt.

Emlékszem, kiskoromban az volt a vágyam, hogy végre felnőtt legyek. Nem szerettem gyerek lenni, tanulni, és megfelelni a bugyuta és fizikailag néha teljesíthetetlen elvárásoknak. Szabadnak lenni, és önálló döntéseket hozni, viszont, annál jobban kedvelek. Gondolkozni, előre tervezni, élni, számítani... olyan felnőttes dolog. Óvodában mindig azt játszottuk, hogy felnőttek vagyunk. Van egy munkahelyünk. Családunk, egy veszettül jóképű férjünk. Dolgozunk. Büszke, törtető nők vagyunk. Boldogok is.

Jó, hogy ezt már nem kell játszanom. Tudtam, hogy egy úton járok. Azon az úton, amiről anno – húsz éve csak álmodozni bírtam.

A napi három rész után a kedvenc sorozatomból, a parkba tartottam egyik könyvemmel. Fülemben a The 1975 zenélt, és a nap kifogástalanul sütött. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, és ez egyfajta különállóságot, elvontságot jelentett számomra. Bár, vártam, hogy holnap ismét visszatérhessek a kórházba, mégis áldottam azt, aki kitalálta a pihenés fogalmát.

Persze, nem lepődtem meg azon, hogy nem csak egyedül leszek. A park egy igazán nyugodt, csendes, friss hely – és történetesen az sem volt váratlan, hogy Kurttel is találkozom.

Illetve ő találkozott velem. Odasétált a padhoz, amin ültem, és bár elsőre fel sem ismertem a kutyái nélkül, közelebbről vizsgálva, teljesen ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Bár, történetesen egyedül lettem volna, nem bántam, hogy helyet foglal mellettem. Ő egy idegen volt, mégis olyan idegen, akinek sosem kételkedtem volna a bizalmában.

– Hát ismét találkozom az új, kedvenc doktornénimmel! – Kicsit hangosabban mondta ezt a kelleténél, aminek következtében pár galamb felrepült, egy idős, magába fordult bácsi, pedig mogorván felkapta a fejét.