Willst du... (Marco Reus)

Tizenegyedik fejezet (2015.márc.07)

Oké, először is gyorsan elrebegek pár bocsánatot, majd remélve, hogy elfogadtátok, hoznám is a következő részt, ami már a tizenegyedik. Ha addig nem alszom el, talán még a tizenkettediket is fel tudom tenni. Utólag is köszönöm, hogy kitartottatok a távollétemben!

Az eddigi randijaink közül ez ígérkezett a legérdekesebbnek. És bár jól titkolta, tudtam, ez Patrickot is olyannyira izgatja, mint engem.

A nap úgy telt el, mintha szándékosan akarna hergelni. Mikor vártam az estét, egész lassan lépett egyről kettőre. Ezt követően kezdtem el pánikolni. Ekkor mérhetetlen gyorsasággal múlt.

Hogy mitől féltem? Szinte nyilvánvalóak voltak Patrick szándékai. Legalábbis az biztos volt, hogy van szándéka, ami már eleve rossz, mivelhogy én nem akartam, tőle semmit. Vagy úgy mondjam: barátságunk volt a legtöbb, amit kit tudtam hozni magunkból. És még ha le is feküdnénk párszor, félő, mégiscsak meggyulladna bennem valami – egy szikra minket illetően. És ez az én erkölcseim szerint helytelen lenne. Idősebb volt nálam. Nem mellesleg a munkatársam; egy olyan férfi, akivel túlságosan is egy húron pendülök ahhoz, hogy csodálni, tisztelni és imádni kezdjem. Azt viszont nem mondom, hogy nem tudnám szeretni. Már most szeretem.

Zavart, hogy nem volt lehetőségem hazamenni a randi előtt. Úgy éreztem magam, mintha már több napja nem fürödtem volna, és a ruha, ami rajtam volt, sem tetszett különösebben.

Mire elérkeztem oda, hogy összeszedjem magam, és szembenézzek az estével, Patrick már a kórház előtt várt. A levegő olyan meleg volt, hogy a hideg épületből kilépvén, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, kipirosodott az arcom. Nap úgy gondolta, még nem nyugszik le.

– Régóta vársz? – kérdeztem, holott bizonyára most érkezett. Még járt a motor.

– Nem, nem igazán.

Némán megkerültem a járművét, amin gyerekes meggondolatlanságból húztam végig a kezem. Enyhén égette az ujjaimat a felforrósodott fém. Inkább mint egy bizsergés. Vagy egy aprócska áramütés.

Szűkebb volt a jármű, mint emlékeztem. Nem is tudom, mikor utaztam itt utoljára. És a szag is furcsa volt. Túlságosan is tömény. Ez nem az övé – gondoltam. Mióta használ ilyet? És miért nem tudja mellőzni addig, amíg vele vagyok, hiszen jól tudja, ki nem állhatom az ilyesmit, és még a testszagot is jobban elviselném?

– Milyen napod volt? – Lassan vezetett. Egy részem bebeszélte magának, hogy azért tesz így, mert a lehető legtöbb időt akarja velem tölteni. A másik szerint, ez a rész kamuzik. Végül, egyik sem tudta legyőzni a másikat.

– Unalmas.

– Frau Grieger?

– Mi van vele? – Durvább voltam, mint arra számítottam. A bűntudat szinte csiklandozott. Nevetnem kellett. Miért bántom mindig? És mi a fenéért csinálok belőle hülyét úgy, hogy az egyik pillanatban az életem megváltójának tartom, a másikban meg minél távolabb akarok kerülni tőle, mert egyre irritálóbbnak találom? Én is tudtam jól, hogy miként szórakozok vele. Vanda egy jóságos része sajnálni kezdte őt.

– Hogy van? – Később is érkezett a válasz. Arca tükrözte azt a fajta kisebb meghökkentséget, amit vártam. Csak még jobban sajgott érte a szívem.

És ekkor vettem észre, hogy bizonyára fodrásznál járt. Bár, oldalt felnyíratta a haját, körszakálla ugyanúgy keretezte az amúgy is karakteres arcát, ami plusz egy kis élt adott még neki. Csupán az ablaküveg tükrében láttam villogó kék szemét.

– Sokkal jobban – mondtam. Életem első műtétére büszkébb voltam, mint bármi másra eddig életemben. Néha, mikor rágondoltam, mély mámorba zuhantam és azt kívántam, bárcsak mindig műthetnék. Minden időmet a betegekkel akartam tölteni. És közben olyan érzésem támadt, mintha tegnap lett volna, hogy beadtam a jelentkezésemet az orvosira.

– Az jó – Láttam rajta, hogy annyi mindent szeretne nekem mondani. De ugyanakkor megértettem, miért nem teszi meg.

Az út további részében nem szólt egy árva szót sem. Az ablakon bámultam kifelé, és ezerrel kattogott az agyam. Azt kívántam, bárcsak a megismerkedésünk elején tartanánk. Jó lenne, azt hiszem. Valahogy megpróbálnám úgy csinálni, hogy ne érezzen irántam többet a barátságnál. Vagy ha mégis így adódna, akkor pedig szeretném, ha én is tudnám viszonozni az érzéseit.

Innentől kezdett az este egyre kínosabbá válni.

– Én, azt hiszem, egy bolognai lasange-t kérek – A pincér felvéste a noteszébe a rendelést, majd rám emelvén barna tekintetét várta, hogy kibökjem, én mit szeretnék. Mégis, hiába olvasgattam az étlapot, nem fogott meg semmi; sőt, abban sem voltam biztos, hogy éhes vagyok.

– Egy sajtszószos csirkemellet hercegnőburgonyával.

Mikor általános iskolás voltam, apa, anya meg én rendszeresen jártunk nyaralni. Minden nyáron megfordultunk valahol, és méregdrága éttermekben vacsoráztunk. Mindig csirkét ettünk, és köretnek mindig hercegnőburgonyát választottunk. Azelőtt soha nem kóstoltam, de akkor, azokban az időkben, minden nyáron, ahol csak jártunk, azt rendeltünk. Mindig megkértem anyát, hogy készítsen nekem otthon is, de képtelen volt.

Patrick az itallapot tanulmányozta, nekem pedig az jutott eszembe, hogy ma este talán nekem kellene fizetni. Bár, nem épp ez volt a legelegánsabb és legelőkelőbb étterem a városban, kezdtem rosszul érezni magam, hogy Patricknak költekeznie kell miattam. Nem beszélve arról, hogy most én hívtam meg őt.

– Túl nagy a csönd. Min gondolkozol?

Kerültem a szemkontaktust – lehajtottam a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy tizenhat éves, aki épp az első randiján vacsorázik élete nagy szerelmével. Pedig nem voltam tizenhat éves, és Patrick még csak nem is szerelmem.

– Láttad a videót?

Kitaláltam valamit, amiről beszélhetünk. A combjaim közé zártam a kezeim, és ráharaptam a számra, csaknem olyan szinten, hogy éreztem, ahogy lángolni kezd, és tudtam, egyre vörösebb is, mint kellene.

Ez így nagyon nem jó. És Polyák Vanda nem tanúsított még hasonló magatartást.

– Milyen videót?

– A meccsről. A YouTube-on.

Valószínűleg sejtette, hogy ez kicsit kínosan érint, és szégyenlem is magam miatta, mert lehajtott fejjel, mégis szórakozott mosollyal az arcán válaszolt:

– Igen.

Valamivel hangosabban vettem a levegőt.

– De ha engem kérdezel, nem gáz.

Ezzel nem lettem igazán kisegítve, és olyan érzésem volt, mintha csak azért mondaná ezt, hogy megnyugtasson.

– És legalább jól érezted magad. Ezt senki nem veheti el tőled. Nem mellesleg, Marco Reus neked adta a mezét, amiben játszott aznap. Nem mindenki mondhatja ezt el magáról.

Nem tudtam erre mit válaszolni. Egyáltalán nem erről kellene beszélnünk.

– A kedvenc focistád, mi?

Sunyi mosoly bujkált az arcán. Megszégyenítve éreztem magam; védtelen és gyenge voltam ahhoz, hogy szembe szálljak vele.

– Igen, azt hiszem.

Ekkor hozta ki a pincér a rendelésünket. De nem volt étvágyam, és hátam közepére sem kívántam, hogy Patrickkal egyek. Amit épp a legjobban szerettem volna, hogy pihenhessek, hogy nézzem a béna sorozataimat vagy olvassak. És legfőképp nem akartam egy ideig látni Patrickot.

– Italt?

Patrick kérdően rám nézett. Nem akartam inni.

– Pezsgő? – kérdezte aztán.

Fáradtan bólintottam, majd néztem, ahogy a nyakigláb pincérfiú bemászik a pult mögé, jeget önt egy fémvödörbe, majd bele rakja a hatalmas polc bal végében levő pezsgőt. Addig hozzá sem láttunk az ételhez, amíg fel nem szolgálta nekünk. Akkor is vonakodva nyúltam a villámért. Az egész egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.

– Fura vagy ma. Minden rendben? – jegyezte meg két falat között a velem szemben ülő férfi. Belőle áradt az energia, és irigyeltem is emiatt.

– Csak szarul érzem magam, de minden oké.

– Lehet beteg leszel.

– Nem szeretnék. – Talán most először néztem igazán rá. Az arca annyi mindent elárult, ahogyan bámult engem. És ez megrémített. – Most kezdem magam jól érezni a kórházban.

Felerőltettem magamra egy mosolyt.

– Ezt jó hallani. Örülök, hogy megtaláltad, amit szeretnél. És csaknem beteljesült az álmod. Vagy hiányzik, még valami?

Amíg gondolkoztam, ő bekapott még egy falatot, majd ivott rá. Már másodjára töltötte meg a poharát, miközben én hozzá sem szagoltam az italhoz.

A kérdésére nem lehetett mit válaszolni. Ugyan, sok minden járt a fejemben, és annyi mindent szerettem volna neki mondani. Őszinte, megértő és kedves akartam lenni vele. Az az ember akartam lenni, akiben soha nem csalódik, viszont minden olyan más mostanában; olyan volt, mintha minden szó mázsás súly volna, és minden olyan bonyolult.

– Nos? - Tovább hallgattam. - Végül is, nem muszáj elmondanod, csak kérdezni akartam valamit. Látom rajtad, hogy nem érzed jól magad, így egyáltalán nem szabadott volna eljönnünk ide.

Végtelenül hálás voltam neki a türelméért, talán eddig nem is tudtam, hogy ő valójában milyen megértő. Mindig tud új dolgokat, és képes meglepni, vagy kedves dolgokat mondani nekem. Mégis, azt hiszem, ő is tudta, hogy miért hívtam el. Nem bírtam volna tovább. Egy nap is sok lett volna. Nekem tudnom kell, mi folyik itt, és hogyan tudjuk ezt lerendezni. Lehetséges, ő azért nem sietteti ezt a dolgot, mert sejti, visszautasítom.

– Nem is eszel. Inni sem ittál. Kérsz vizet?

Nem vagyok benne biztos, hogy valóban bólintottam-e, de Patrick egy laza intéssel az asztalunkhoz hívta a pincért. Amíg az kijött, ő folyton a tekintetemben kutatott, és minden valószínűséggel megfejtést keresett azt illetően, mit gondolok.

Csak sajnos, azt még magam sem tudtam. És egyébként sem voltam egy nyitott könyv ilyen értelemben.

– Egy mentes vizet, legyen szíves!

Ő mondta helyettem. Bár, nem köszöntem meg, én jól tudtam, hogy tisztában van azzal, hálás vagyok neki ezért.

A víz kellemesen hideg volt; mindvégig, amíg szorítottam, farkasszemet néztem vele. Ez már hiányzott ugyan, de a varázsa valahogy nem volt meg. Egyáltalán nem tartottam szórakoztatónak, és láttam, Patrick pozitív hozzáállása és kezdeti jókedve is kezd lankadni. Olyan érzés volt, mintha egy idegennel ülnék és a legpocsékabb menzai moslékot enném, nem mellesleg elfelejtették bekapcsolni a légkondit is, merthogy szörnyen melegem volt.

– Egyedül hagyhatlak pár másodpercre? El kell mennem a mosdóba.

Ezt Patrick azután mondta, miután legalább két percen keresztül bámult ki az ablakon. Nehéz volt meghoznia ezt a döntést, és sokat kellett gondolkoznia azon hogyan szabadulhatna meg tőlem, még e kis időre is.

Egyre mélyebbre ásta magát bennem egy kellemetlen, rossz ízű űr, és szegénykézve, elhagyatottnak, meggyűlöltnek kezdtem érezni magam. A másik oldalon a bűntudat mardosott, csaknem belülről tépett szét, és belső énem sikított, mert nem azzal a Vandával szembesül, akit korábban megismert. Ő nem ilyen bunkó paraszt, és egy ilyen helyzetet is hidegvérrel kezelne.

Talán valóban beteg voltam; talán az egész kapcsolatom Patrickkal megváltoztatott, és olyan dolgokat hozott ki belőlem, amik rám egyáltalán nem jellemzőek. Pedig, igazán befejezhetném már önmagam keresését, és igazán viselkedhetnék már felnőtt módjára.

Csakhogy, nem tudtam, hogy kell. Őszintén, fogalmam sem volt mit is akarok igazából.

És akármennyire sem éreztem magam a helyzet magaslatán, össze kellett szednem magam. A saját önös érdekeim miatt; hogy minél előbb túlléphessünk ezen. Talán nevetve tudnunk még erre visszaemlékezni. Talán tudunk még úgy beszélni, mint ezelőtt. Az olyan jó lenne.

Mikor Patrick visszaért a mosdóból, már le sem ült az asztalhoz. Olyan érzésem támadt, mintha legalább napokig bent lett volna. Megváltozott a nézése, és bár mosolygott rám, tudtam, nem önszántából teszi ezt.

Pedig még koránt sem fejeztük be. Azt hittem, visszatér, és kitálalhatok neki mindent. Elmondhatom neki, bármit is tervez, én arra nem vagyok vevő.

Csakhogy ekkor ő már a pultnál állt, és a számlát kérte, én pedig magamra erőszakoltam a farmerdzsekim. Amennyire nem akartam jönni az elején, annyira nem akartam azután elmenni. Ugyanis, soha nem fogom még egyszer elhívni őt egy vacsorára, mert ilyen szégyent újra, nem szeretnék átélni.

– Nekem kellett volna fizetnem.

Az autóban rázott a hideg, ami fura volt, merthogy május közepe volt, és Patrick csak egy pólót viselt.

– Ugyan már! – Sóhajtásszerű hang tört fel a torkából, és nem olyan volt, mint, aki valóban komolyan gondolja.

– Most én hívtalak meg, nem fair, hogy te fizettél.

A visszapillantó tükörben figyeltem az arckifejezését, ami egyáltalán nem azé a Patrické volt, akivel leültem ma vacsorázni.

– Amúgy sem ettél egy falatot sem. Nem mindegy?

Bizonyára rájött, hogy a visszapillantóból figyelem, merthogy elfordította a fejét az előbbi kijelentése után. Csaknem átsodródtunk a másik sávba, de ő mégis, hidegvérrel markolta kormányt, és minden valószínűséggel tudta, mit művel épp velem.

De, ha jól meggondolom, megérdemlem. Én sem viselkedtem épp a legszebben vele. És ezt borzasztóan megbántam. Mert alapjáraton nem vagyok egy tuskó paraszt, és főleg nem olyanokat nem tudnék bántani, akik jelentenek nekem valamit. Nem mellesleg, nálam száz százalékos érvényben van az a mondás miszerint, úgy beszélj másokkal, ahogy veled szeretnék, hogy beszéljenek.

Ezt mind szerettem volna vele közölni. Minél előbb. Sajnálatom és megbánásom egyre erősebb lett, és szerettem volna, ha tudja, egyáltalán nem gondoltam komolyan azokat, amiket mondtam. És bármi történjék is, ugyanúgy a barátom marad.

Viszont, az, hogy itt, a mozgó járműben, kínos levegőben ültünk, és csak alig láttam az arcát a műszerfal gyér megvilágításában, egyáltalán nem volt jó alkalom. Az étteremben rajtunk kívül egy vendég sem volt, és minden feltétel tökéletes lett volna ahhoz, hogy megbeszéljük, amit meg kell beszélnünk.

Az út hátra levő részében, hát, nem szóltunk egymáshoz. A csillogó házakban gyönyörködtem, úgy éreztem, mintha legalább már egy éve Dortmundban laknék. Vagy, minthogyha itt születtem volna, csak se anyám, se apám, se testvérem nem volt.

Megkönnyebbülésnek számított az, hogy leparkoltunk a panel előtt. Legalábbis az én részemről biztosan. Azt, hogy Patrick hogyan érez, még mindig nem tudtam. Na, nem mintha én olyan sok mindent elárultam volna neki az érzéseimről! Az utolsó esélyem volt ez, hogy végre rendezzem a dolgokat. Ezek után nem lenne több energiám és merszem foglalkozni vele.

– Patrick, figyelj!

Csak akkor néztem rá, mikor ő is felemelte a fejét. A tekintete valamivel melegebb volt, ami már kezdetnek jó pontnak számított. Várta, hogy mit mondok, de ugyanakkor az ő arca is mélyen tükrözte az évődöttségét és valami negatívat, amit nem tudtam megérteni.

– Egy bunkó fasz vagyok.

Ami vicces, hogy mindketten egyszerre mondtuk ezt ki, csakhogy egyikünk sem nevetett, mert akármilyen hülyén is hangzott, mindkettőnk részéről érhető volt ez a fajta megnyilvánulás. Patrick, ugyan mosolygott, egy biccentéssel jelezte azt, hogy fejtsem ki én először.

Ez ismét egy olyan dolog volt, amiért rendkívül hálás lehettem neki, merthogy így, sokkal könnyebben el tudtam mondani, amit már az étteremben el kellett volna.

– Gondolom sejted, hogy mikor meghívtalak, volt valamiféle hátsó szándékom. Mert végül is, elég keveset beszélünk, de kifejezetten egy fontos dologgal kapcsolatban kéne dűlőre jutnunk. Össze vagyok zavarodva és semmit sem értek veled... kettőnkkel kapcsolatban. Sajnálom, ha bunkó voltam veled, mostanában már én magam sem értem, mit miért cselekszem, és egyre jellemzőbb, hogy nem gondolkozom, mielőtt beszélek. Nem akarlak bántani, és ez így elég hihetetlenül hangzik, de többet jelentesz nekem, mint azt te gondolnád. Az egyik legjobb dolog, ami itt, Dortmundban történt velem, hogy megismertelek.

Patrick csendben emésztette meg a hallottakat, és várt még egy kicsit – talán azt hitte, akarok még mondani valamit. Ugyan, itt még nem volt vége, de tudni akartam az ő nézőpontját is ezzel kapcsolatban. Azt akartam, hogy ő mondja el, mit érez irántam, hogy csak utána reagálhassak rá.

– Ne magyarázkodj, Vanda! Én tudom jól milyen vagy, és nem kell bűntudatot érezned azért, ahogy beszélsz velem, mert nem lehet neked sem könnyű. Nem meséltél még róla, de látom rajtad, hogy valamikor rengeteg fiúbarátod érezett irántad többet a kelleténél.

Nem láttam az arcát. Pedig nagyon szerettem volna tudni, milyen éppen. Meg akartam keresni a tekintetét, és biztatni, hogy tovább folytassa. Igaz, semmi értelme nem volt, mondja csak!

– De, hát csodálkozol? – Halkan felnevetett. Kisfiúsan. Úgy, ahogy még csak alig néhányszor hallottam. – Csodálatos vagy! Egy idióta, egy kissé fura lány, akit nem azok a dolgok érdeklik, mint a legtöbbet; egy különleges; egy kis harcos. Nem tudom, miért hiszed azt, hogy képtelen vagy bármire is, vagy hogy nem vagy elég felnőtt egyes dolgokhoz, miközben te vagy az egyik legértelmesebb és legfelelősségteljesebb ember, akit ismerek. Tudat alatt bízol magadban, de ideje lenne ezt mással is elhitetned.

Itt még nem volt vége. Tulajdonképpen nem is akartam közbeszólni, vagy elrontani, mert ez csaknem olyan volt, mint azokban a romantikus filmekben, amiket anya szokott nézni.

– És persze, te vagy a leggyönyörűbb ismerősöm is.

Ekkor olyan dolgot tettem, amire egyáltalán nem számítottam: felnevettem. Kezdetben Patrick, mintha megszeppent volna, majd ő is felerőltetett egy mosolyt.

– Fura, hogy te áradozol nekem, és csaknem ódákat zengesz rólam. Minden hibámat eltűröd, és azt ne hidd, hogy nem látom rajtad, hogy mennyire odavagy értem! De, kérlek, te idősebb és érettebb vagy nálam, nekem kéne epekednem irántad, és hidd el, megtenném, ha valóban érzeném azt, amit ilyenkor szokás! Viszont, nekem szükségem van a barátságunkra, és nem akarom elveszíteni.

A csönd immár egyáltalán nem volt kínos, és mintha épp jobban láttam volna. Egy szemernyi bánatot nem véltem felfedezni az arcán, pedig féltem, szinte tudtam is, a barátságunk elsüllyedt. Mosolygott, amitől én is olyan boldog lettem, hogy nevetni kezdtem. Hangosan. És mindeközben megkönnyebbültem, a szememet összeszorítottam, és éreztem, amint a szempilláim benedvesednek.

Nem tudtam, hány óra volt, de őszintén, nem is érdekelt. Újra bebizonyosodott hát, hogy a Patrickkal való találkozás életem legmeghatározóbb élménye volt. Barátságunk, még nincs egy hónapos, de mindenképp szoros – annyira, hogy azt is elbírja, ami ezután történt.

Bár, nem is tudom igazán, hogyan történhetett ez meg.

Tudom, az egyik pillanatban fülig érő szájjal mosolygok, és Patrickot látom magam előtt, aki szintén olyan boldog, mint én. Bár, ettől függetlenül, még mindig többet érez irántam, de ez míg őt nem kínozza, addig, úgy látom, ő semmi rossznak nem az elrontója. A következő pillanatban már csak a puha ajkait érzem. Sokkal finomabb, mint gondoltam; sokkal jobb, mint amire számítottam. Mintha most csókolna meg először valaki; mintha most csiklandozna először valaki a nyelvével bejutást kérlelve a számba.

Túlságosan is élveztem ahhoz, hogy nemet mondjak.

És a már így is hosszú ideje tartó légies és pehelykönnyű csókok, egyre gyorsabbak és szenvedélyesebbek lettek.

Mocorogni kezdtem az ülésben, hogy teljes testemmel szemben legyek vele. Mégis távol voltam tőle, ami úgy látszik, őt is zavarta, merthogy a derekamnál fogva elkapott, és átemelve a sebességváltón az ölébe húzott.

Azon kezdtem gondolkozni, hogy még soha nem csináltam kocsiban. Pedig, biztosan klassz lehet.

Éreztem, ahogy levegőt vesz; hogy az mennyire szaggatott. És már láttam magam előtt, ahogy a mellkasán fekszem. Sok minden lejátszódott a fejemben. A vágy, pedig, hogy forró ajkait szenvedélyesebbnél szenvedélyesebben csókoljam, egyre inkább aludt bennem. Viszont, a tény, hogy valóban ott ültem az ölében, nadrágon keresztül is érezve az erekcióját, nem ábrándított ki; még csak meg sem lepett. Olyan, mintha ez már korábban megtörtént volna.

Ezt követően csendben néztünk egymásra. Patrick szeme úgy csillogott, mint a csillagok az égen. De tudtam, hogy nem érte be ennyivel. És ez nem volt baj. Mégis, reméltem, hogy azért örül így, mert tudja, bármikor bebújnék az ágyába, és nem azért, mert azt hiszi, most már megkapott. A barátja vagyok. Akihez egy kis extrák is járnak.