Willst du... (Marco Reus)

Huszonegyedik rész (2015. aug. 18.)

Bár, ahogy már korábban említettem, nem rajongok túlzottan a meglepetésekért, ez a gesztus – vagy minek is nevezzem -, meglehetősen boldoggá tett, természetesen amellett, hogy mennyire ledöbbentett. Egy időre azt hittem, álmodom, de aztán onnan tudtam biztosan, hogy a valóságban vagyok, hogy éreztem a potyogó könnyeim sós ízét, miközben az ajkaimra hullottak. Megdörzsöltem a szemem, egyrészt, hogy eltűntessem onnan a hatalmas cseppeket, másrészt meg, hogy még egy próbát tegyek, biztos nem a képzeletem csal velem. De nem, még mindig ott álltam, és bár Marco Reusra néztem, és tudtam, hogy ő is engem bámul, de jóformán alig láttam valamit.

- Jól vagy? – kérdezte aztán félve, viszont a leplezetlen öröm és büszkeség, hogy ilyen, számára bizonyára semmitmondó incidenssel ennyire le tudott venni a lábamról, még ezen túl is ott csengett a tökéletes hangjában. Ő nem értheti, mennyit is jelent nekem ez az egész. Hogy éveken, sőt évtizedeken át, szemlélek valamit képeken, vagy a tévében, és most, hirtelen itt vagyok. Talán neki soha nem is voltak olyan álmai, amiről azt hitte, nem fognak teljesülni, de végül mégis valóra váltak.

Egy erőtlen mosolyt villantottam felé, és nevetni próbáltam, nehogy hisztérikus sírógörcs törjön rám.

- Persze, csak ez... ez az egész... úgy meglepett.

- Na, hát gyere ide! Ülj le! – Lazán a sötétbarna, bolyhos pokróc mellé mutatott, amely mellett állt. Azokon két termetes piknikkosár volt, ami már ilyen távolságban is vélhetően, rengeteg ennivalót rejtett. Egy másik tálon, pedig gyümölcsök voltak. Alma, szőlő, eper, banán, málna és áfonya. Illetve, felfedezni véltem még egy kis fémvödröt is, amiben két üveg pezsgő pihent, talán.

Aztán láttam, hogy bicegve elindul felém, de nem akarván megnehezíteni a dolgát én is erőre kaptam, és élettelen, pehelykönnyű lábakkal odaléptem hozzá. Kinyújtott karral közeledett, és mikor összetalálkoztunk, megfogta a kezem. Annyira meleg volt az övé, én, pedig, úgy éreztem, napokat töltve a fagyos hidegben most jutok először tűzhöz, szálláshoz. Menedékhez.

- Én ezt nem értem... - Mielőtt leültem volna a földre utoljára megtöröltem az arcom.

- Mit nem értesz?

- Hogy miért...? Miért csináltad ezt? – Elsőként úgy tett, mintha nem értené, de én türelmesen vártam rá; úgy gondoltam, a kérdésem teljesen egyértelmű.

Miközben az egyik fonott kosárért nyúlt, ezt válaszolta:

- Láttam rajtad már korábban, hogy valami nincs rendben veled. Úgy gondoltam, egy ilyen este egy kicsit javíthatna a hangulatodon, nem beszélve a tudatról, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt, vagy rosszul esik.

Ettől még nagyobb kérdőjel keletkezett bennem.

- De hiszen a világban, pontosan ebben a pillanatban rengeteg ember érzi rosszul magát ugyanolyan kis problémák miatt, mint én.

- De most én Dortmundban vagyok – ellenkezett, ami továbbra is arra késztetett, hogy kiálljak az igazam mellett, és valamiféle helytálló választ kapjak a kérdéseimre.

- Dortmundban is ugyanúgy vannak szomorú, megbántott emberek. Miért pont én?

Egy pillanatig gondolkozni látszott, majd egy ismeretlen, semleges arckifejezést vett fel, és bár mosolygott, eddig a lehető leghidegebb hangon azt kérdezte:

- Miért érzem úgy, hogy nem is örülsz annak, hogy elhoztalak ide?

Akkor már tudtam, a mosoly az arcán egy kínos, zavart és csalódott vigyor.