Willst du... (Marco Reus)

Harmincadik rész (2016. aug. 6.)

Mert bár arra még hajlandó is lettem volna, hogy felhívom, csak hogy tudjam, nagyjából minden oké vele, nem csinált semmi hülyeséget, egyáltalán él, meg ilyesmi. Nem csak Karol miatt, de magam miatt is megtettem volna. Egyrészt, mert szinte bizonyos voltam, ha bármi komolyabb baja esne, bántaná magát, vagy valami, az túlságosan is az én felelősségem lenne. Lehet, nem tehet arról, amit érez, kitudja mit akar, mi mozgatja, mit gondol, nem is érdekel az igazat megvallva, de a lényeg, hogy van valamiféle köze hozzám. Ebből a szar természetemből adódóan pedig nem hinném, hogy azok után nyugton térnék majd aludni esténként. Másrészt, és talán ez a kettő közül a dominánsabb, nem gyűlöltem. Egyszerűen csak haragudtam rá, csalódtam benne, undorodtam tőle. De nem gyűlöltem olyan szinteken, hogy még csak annyit se kérdezzek feléje: „hogy vagy?". Nem mondom, gyengébb pillanataimban máig felvetődtek emlékek vele kapcsolatban. Amikor még minden más volt. Amikor még mindegyikünk más volt. Persze, ott voltak még más dolgok is... de azt hiszem, történt akármi is, legyen mentség, magyarázat bármire is, ez a dolog kettőnk között, a régi dolgok kettőnk között, már sosem fognak visszatérni.

Ezzel a tudattal élni pedig úgy ahogy, de el is viselhető. Mindig mikor rá vagy az együtt töltött perceinkre gondolok, némi keserűségen kívűl aligha érzek bármi negatívat. Ezekre emlékezve érzem inkább magam hálásnak mintsem dühösnek vagy akármi. Mert az emlék az csak emlék, és semmi köze a mai emberhez. Semmi köze ahhoz, hogy azután mik történtek. Jó is volt így, meg is békéltem teljesen. Néha elnosztalgiázok, örülök, egy jó időszakként le is zárom magamban a történteket. De nem hiányzik. Már nem.

Aztán meg beállít hozzám. Mikor már nyugodt vagyok; mikor már nem áll görcsbe a gyomrom, ha rágondolok; mikor már kész vagyok; mikor már hajlandó vagyok máshova menni, másik életet kezdeni, más emberekkel, máshogyan. Mikor már biztos vagyok benne, hogy elengedtem; mikor már mindezek után el is kellett volna engednem. Igen, akkor jön ide és egy különös, mégis rendkívül békés, égkék macskatekintet villantva rám, ajkait mosolyra húzza. Csak annyit mond:

- Hazajöttem, szívem!

Talán percek is elteltek, de én csak üres, néma tekintettel bámultam rá, közben meg úgy éreztem, a nyakamba borul egy adagnyi kőszikla. Csak néztem azokba a szemekbe, és minden olyan erőteljes lett hirtelen, minden olyan intenzív, fájó, zavaró, kiábrándító... Tudtam, hogy dolgok fognak megváltozni. Valami itt is történni fog, és talán nem ok nélküli az, hogy ő most itt van.

- Na mi van? Be se engedsz? Vagy van nálad valaki? – Százszázalékosan biztos voltam benne, hogy Marcora gondol. Átlesett a vállam felett a lakásba, de mint láthatta rajtam és egy nagy kanál megsemmisülésen semmi nem volt ott.

- Nem hinném, hogy jó ötlet... - szóltam aztán valami más hangon. Reszelős, érces, kétségbeesett hangon. Valahol tudtam, hogy ellenkeznem kell; hogy ezt nem hagyhatom; el kell küldenem, hisz' már lezártam mindent, az úgyis kell, hogy maradjon. Az egésznek nem szabadna így történnie, mégis azokban a pillanatokban amilyen hirtelenséggel ő betoppant ide, én olyan ütemben el is gyengültem, és bár eddig sem voltam a helyzet magaslatán, csak minden rosszabb lett.

- Dehogynem! Csak beszélgetni akarok. És nem is ittam, semmi. Akarod, hogy leheljek?

- Jaj, nem kell...

- Akkor?

Mikor kitártam az ajtót előtte, úgy éreztem, mintha megszegnék egy törvényt, vagy mintha csalódást okoznék. Talán így is volt. Sőt... Jól tudtam, hogy nem szabad ezt tennem se magam, se... Na ja, Marco sem örülne neki. Bár, mondjuk az ő köze ehhez a dologhoz csupán addig terjed, amíg megvéd meg hasonló lovagias dolgok, ha Patrick esetlegesen árt nekem, vagy valami, de egyébként meg, ha meg tudom védeni magam, akkor az kiváltja a haragját, nem?