Willst du... (Marco Reus)

Kilencedik rész (2015. jan. 01.)

Sziasztok!Igen, kicsit lemaradtam a részek feltételével. Igyekszem pótolni, ami így nyári munka mellett annyira nem egyszerű, de sietek, amint tudok, hisz' szeretném, ha a legfrissebb részeket is tudnátok majd itt olvasni. Puszika addig is :*

Az idő köcsög.

Mint egy csúnya vénember vánszorgott; szinte még meg is állt olykor. Hiába vártam, hogy szombat legyen, az a gonosz tetű nem akarta nekem ezt a boldogságot megadni.

Végül, a csigákat is megirigylő lassúsággal érkezett csak el. Mintha a képembe röhögött volna: Nesze neked! – nyilván ezt mondaná, ha tudna beszélni.

Még nem volt ebédidő, mikor dudálást hallottam közvetlen az ablakom alatt. Persze, tudtam, hogy Patrick az, meglepett, hogy ilyen korán jön. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy be kell engedjem az otthonomba.

Az erkélyre sétáltam, hogy lássam. Bár, az egész hetet együtt töltöttük, túlságosan is lefoglalt a meccs gondolata. Arra sem emlékszem, hogy ebédeltünk-e együtt. Azt sem tudom, hány beteget kezeltem. Fogalmam sem volt, mi történt hétfő estétől ma reggelig.

– Te meg hogy nézel ki? – kiáltottam le. Sokkal vékonyabb volt a hangom, mint általában, ugyanis alig tudtam visszatartani a hisztérikus, kitörni készülő nevetésem. Nem tudtam, bánná-e, ha kiröhögném a kinézetét.

Letolta az orrára a dolgot, ami konkrétan a nevetésem fő tárgyát képezte. Afelett nézett fel rám, és olyan volt, mintha már előre tudta volna, hogy én ezen jól fogok szórakozni. Mintha csak azért vette volna fel a dortmundos napszemüvegét, hogy mosolyt csaljon fáradt arcomra.

Hisz' alig aludtam mostanában a közelgő meccs miatt.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, de a mosolya lebuktatta, és erre ő is rájött. – Nekem legalább van szurkolói tárgyam!

– Kimondta, hogy nekem nincs?

Ellöktem magam a korláttól, úgy mint a filmekben – már régóta ki akartam próbálni. Csaknem behúztam magam után az üvegajtót, mikor felkiáltott. Mert hát tudtam, hogy ezt fogja tenni.

– És most itt várom meg, míg indulunk?

– Kellett neked ilyen korán jönni – Ezt halkan mondtam, így valószínűleg nem hallotta meg. Belegondolva, viszont, nem bántam, hogy már itt volt. Addig is le tudott nyugtatni. Még mindig annyira izgultam.

Míg felért, elpakoltam pár nem a helyén levő dolgot. Mikor ajtót nyitottam neki, ismét majdnem a képébe röhögtem. Mert a sál, amit viselt, magában nem volt nevettető. Nekem is van hasonló példányom. De a napszemüveg betett. Még soha nem találkoztam ilyennel, és talán ezért volt olyan furcsa. Ugyanakkor rendkívül aranyos is egyben.

Mint egy ötéves. Patrick most tényleg úgy nézett ki, mint egy ötéves. Pedig, én voltam mindig gyerekként kezelve. Én nem voltam soha felnőtt. Aztán beállít hozzám így, és lerombolja ezt az elméletet.

– Hogyhogy ilyenkor korán jöttél? – Tudtam, hogy illetlennek fog hangzani, de nem érdekelt. Még sehol sem tartottam a készülődésben.

– Gondoltam, segíthetnél. Mert ezt egyedül nem tudom, megcsinálni.

Előhalászott a farmerja zsebéből két fekete, műanyag korongot. Sejtettem, mi az, de nem akartam lelőni a poént.

– Mi ez?

– Testfesték. Sárga és fekete. Neked is adok, ha szeretnél.

– Ha kipingállak, nyilván elvárom, hogy adj is belőle! – nevettem, de nem gondoltam komolyan.

– Na? Megcsináljuk? – Gyerekes elszántság és elragadottság ült a szemében, amit rajta ilyen formában még sosem láttam.

– Várj! Még most lesz dél. Nem vagy éhes?

– Nem kell semmit sem készítened miattam.

Elképzeltem, mit ehet. Vajon mindennap rendel kaját? Vagy tud főzni? Mi van, ha nem is egyedül lakik? Vagy mi van, ha van egy házvezetőnője, aki mos és főz rá? Miért nem tudok róla ilyen fontos dolgokat?

– Már főztem. És én nagyon éhes vagyok. Szóval, neked is enned kell, hogy ne érezzem magam kellemetlenül.

– És mi a kaja?

– Milánói.

A konyhában levő kis asztal most még kisebbnek tűnt. Ami zavart, hogy fogalmam sem volt arról, hogy jönni fog, és nem készítettem valami jobbat az olcsó, instant-poros milánóinál.

– Nem tudtam, hogy te ilyen konyhatündér vagy. – Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megszólalt, ugyanis féltem, azért ilyen hallgatag, mert nem ízlik neki az étel.

– Nem is vagyok.

– Pedig ez finom.

– Akkor sem tudok főzni.

– Majd tanítok pár dolgot, ha akarod.

Meglepődtem. Annyira, hogy leejtettem a villám a földre.

– Te tudsz főzni.

– De nem nagy dolog. A nők azt hiszik, a férfiak nem jól főznek, pedig némelyikük ügyesebb, mint bármelyik nő. A sok gyors és mirelit kaja miatt egye kevesebben főznek, rengeteg nőt ismerek, aki például nem is tud.

– Hát – mondtam megnyújtva az „á" hangot. –, nem akarok ujjal mutogatni. – Mindkét hüvelykujjammal magam felé böktem. Patrick felnevetett, de úgy, ahogy még sosem tapasztaltam. Kíváncsi vagyok, mennyi meglepetése van még számomra.

– Buta vagy. Tudom, hogy ez csak egy zacskós milánói, de ezt sem tudja ám mindenki elkészíteni.

Amíg mosogattam, Patrick azt az utasítást kapván, hogy helyezze magát kényelembe, levette magát a kanapéra és kapcsolgatni kezdte a tévét.

– A közhiedelemmel ellentétben hiába mész végig ötször a csatornákon, nem lesz semmi jobb egyiken sem. – Ezt a konyhából mondtam neki. Hangosabban, hogy felülkerekedjek a tévé hangján. – És ez akkor sem működik, ha hangosabbra veszed!

Kínomban nevettem el magam. Már megint játszik velem.

– Mi lenne, ha kikapcsolnád azt a szart, és megcsinálnánk az arcfestést?

Odaálltam a tévé elé, és mintha az anyja lennék, a csípőmre raktam a kezem.

– Én a helyedben előbb átöltöznék, hogy ne kenődjön el a festék.

– Mi?

– Gondolom, nem ebben a harisnyában akarsz jönni.

– Ez egy cicanadrág – néztem rá undorodva. Afféle „hogy lehetsz ekkora segghülye, hogy ezt nem tudod?" stílusban. – Cicanadrág.

– Akkor is – Ezt az értelmes hozzászólást egy szemforgatás kíséretében mondta.

A szobámban az ágyon ülve agyaltam pár percig. Mert fogalmam sem volt arról, mit vehetnék fel erre az alkalomra. A szurkolósálamon kívül más ruhadarabok is kellettek.

Végül egy világos farmerben, egy fehér topban és a farmerdzsekimben állítottam Patrick elé, aki már kitudja hanyadjára nézte végig újra a csatornákat.

– Igen, valami ilyesmire gondoltam – biccentett elismerőn, mire én cinikusan felnevettem. Bár, azt nem tudom pontosan, hogy valóban rajta nevettem-e vagy saját magam kínjában.

– Csak a sál teszi – Nem engedhettem el megjegyzés nélkül, amit mondott. A végén még valóban úgy tűnt volna, zavarban vagyok.

Leültem mellé a kanapéra, mire ő szembefordult velem. Talán sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz.

– Na?

– Addig nem, míg le nem kapcsolod.

Úgy tette ezt meg, hogy nem vette le a szemét rólam. Erős vagyok – gondoltam, és én is így cselekedtem. Ő nem hozhat zavarba.

– Kezd te! – adta ki az utasítást és a kezembe nyomta a két dobozkát. Az ő hatalmas tenyerében szinte elvesztek, de valójában akkorák voltak, hogy leejtettem az egyiket.

– És hova szeretnél? Mit? Szólok előre, hogy nagyon szarul rajzolok meg festek.

Pár pillanatig tanácstalanul nézett rám. Kék volt a szeme. Az enyém is az. Azt hiszem.

– Vagy tudod, mit? Kezdem én.

Visszaadtam neki a festéket, közben magam alá húztam a lábaimat. Ő is mocorogni kezdett.

– Hát én valami olyasmit képzeltem el, hogy...

Belemártotta két ujját a sárgába. Mint a vaj. Puhának tűnt.

Gyengéden fogta meg a járomcsontom, hogy maga felé fordítsa az arcom. Nyitott szájjal koncentrált, és egy rövid csíkot húzott először az egyik, majd a másik arcomra. Ezután a feketével is megcsinálta ugyanezt.

Elővette a mobilját mondván, nézzem meg. Zászló. Tökéletes.

– Egyéb terv?

Gondolkoztam, de semmire sem jutottam. Tulajdonképpen nem is azon járt az agyam, amin kellett volna.

– Szerintem ennyi elég. Én jövök.

– Biztos? – szemöldökét felhúzva kérdezte ezt, és a fura kobold-mosoly ismét felkerült az arcára. Ami frissen volt borotválva. Nem értettem, miért nem vettem ezt észre előbb.

– Teljesen. Adjad! – túlzott lelkesedést játszottam, ami neki is feltűnt, de egy biccentés közben elengedte a füle mellett. Nem tudtam megérteni, hogy ő nincs zavarban. – Szeretnél egy méhecskét? Ujjatlan, csíkos trikó volt rajta. Megragadtam a jobb karját, mivel tudtam, a balon egy vasmacska díszeleg. Meglepően izmos volt. Megkérdeztem volna, hogy edz-e, de rosszul éreztem volna magam, ha már megint én beszélek. És zavart, hogy még mindig az idióta mosolyával vizslatott.

– De akkor jól sikerüljön!

– Igyekszem.

Általánosban még fontosnak tartottam, hogy milyen jegyet kapok a készségtantárgyakból, ezért otthon mindig megrajzoltattam anyával, amit kellett. Végtelenül szép munkák születtek, és én rengeteg ötöst kaptam. A gimiben aztán, leszartam az egészet. Soha nem tanultam meg rendesen rajzolni. Viszont, anno sokat firkáltam, és egy méhecskét amúgy is mindenki tud rajzolni.

Persze, ha már konkrétan Emmát akarod lerajzolni, az már kicsit komplikáltabb feladatnak fog bizonyulni.

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire kész lett. A Dortmund kabalájára fejből emlékeztem, és ennek megfelelően volt szeme és szája is; mégis hiányérzetem volt. Felkászálódtam a kanapéról és Patrick kérdő tekintetét elkerülve a fürdőbe sétáltam.

– Ez meg minek? – Egy ezüstös-kékes szemceruzával és vörös rúzzsal tértem vissza. Emlékeztem, mikor ezeket vettem egy drogériában még a héten. Hisz' abban a reményben dédelgettem magam, majd valamikor szükségem lesz ezekre a tárgyakra. Végül, nem hittem volna, hogy valóban tudom hasznosítani. Még ha ilyen formában is.

– A szemének és a szájának.

Röpke két perc múlva így szóltam:

– Kész!

Odatartottam a telefonját, hogy lássa a mesterművet. A meglepett arca nem okozott csalódást. Nevetnem kellett rajta.

– Még hogy szarul rajzolsz – hümmögött.

– Hidd el, valóban nem tudok, de az Emma-rajzolásban már gyakorlatot szereztem.

– Ez annyira klassz, hogy meg kell örökíteni. Megtennéd?

Feloldotta a telefonját, majd beállította a kamerát. Jó, hogy ezt megtette, mert én nem értettem volna hozzá.

– Tessék – A rajz szinte az egész felkarját beborította, és be kellett valljam, tényleg egész jóra sikeredett.

A készülék felé görnyedve néztük jó pár pillanatig a készült fotót. Ezután Patrick egy gyors puszit nyomott a bal arcomra.

– Köszönöm!

– Hé, vigyázz! Elkened!

– Dehogy kenem. – Ő ekkor már állt. Lehajolt hozzám, és mintha valami retket sepert le volna az arcomról, ellenőrizte, hogy a zászlócska épségben van-e még.