Willst du... (Marco Reus)

Tizenhatodik rész (2015. május.30.)

Ha gondolkoznék, mielőtt általában cselekszem, akkor a munkaidőm leteltével biztos nem mentem volna el a Karol által megadott címre. Csakhogy nagy ritkaság számba megy manapság, hogy én használom a fejemet, vagy esetleg úgy merő véletlenségből megfontolom, amit tenni készülök. Kész idiótát szándékoztam csinálni magamból.

Már sötétedett, mikor felszálltam a buszra, ami kivitt a város azon részére, ahol Patrick lakott. Ha egy filmben lettem volna, mindenképp szólt volna valami demotiváló és melankolikus zene, miközben pedig elszántan bámulom az ablaküvegen kirajzolódó tükörképem, és közben figyelem a zuhogó esőt.

Egyedül csak az eső stimmelt a képben, mert hogy az kibaszottul erőteljesen szakadt. Még szerencse, hogy nem hoztam esernyőt. Miért is hoztam volna magammal ilyesmit?

A városrész, ahova a busz vitt, jócskán a centrumtól esett. És én azt sosem gondoltam volna, hogy Patrick ilyen hosszú utakat tesz meg azért, hogy hozzám eljöjjön, vagy a kórházba eljusson. Gyönyörű volt. Hatalmas kertes házak sorakoztak egymás mellett, de egyáltalán nem zsúfoltan. Minden olyan lazának, mégis rendezettnek tűnt. Tisztábbnak, mint a város közepe, ahol én lakom.

Az eső egyáltalán nem csendesett, mikor leszálltam. A fedett buszmegállóban megpróbáltam konstatálni, melyik utcában vagyok épp, és hova kell mennem. Sosem voltam valami jó tájékozódó, azért inkább egy itt kóborló embert kerestem, aki valamennyire jobban tudja a járást, mint én. Nem volt valami sok választásom. Bár félve, de odamentem, egy a kukánál tevékenykedő, kapucni taghoz, aki a reményeim szerint nem volt csöves. Már csak azért sem, mert méregdrága cipőjét, még a sűrűn hulló esőn keresztül is látni véltem.

- Elnézést! – A vállára tettem a kezem, és ettől az érintéstől soha eddig nem tapasztalt déja vu érzésem támadt. Mintha korábban is csináltam volna már ilyesmit. – Meg tudná nekem mondani, hol találom ezt a címet? – A papírt nyújtottam neki.

- Vanda!

Patrick meglepve fordult felém, és levette a fejéről kapucniját, hogy jobban megbizonyosodjon, tényleg én vagyok az.

- Mit keresel itt?

- Te mit keresel itt? – mondtam felháborodottan, és újra eszembe jutottak a mai napon hallottak. Újra kezdtem egy világi lúzernek érezni magam. – Újabban kukázol is? – Legszívesebben mindent rázúdítottam volna, mindent egytől egyig elmondtam volna neki, és meg akartam bántani, hülyét akartam csinálni belőle, ahogy ő is belőlem. – Mint ahogy a csillagokat lehazudod, ugye?

- Miről beszélsz?

Bár még fedett helyen álltunk, éreztem, hogy az esőtől nedvesedni kezd a nadrágom. A hajamon is felfedeztem ezt, és ennek értelmében pár kósza tincs az arcomra tapadt, ami annyira nem zavart különösebben, viszont tekintve, hogy csak egy pólóban voltam, rettenetesen fáztam.

- Arról, hogy már megint becsaptál. Mindig becsapsz engem.

- Becsaptalak? Mégis hogyan?

Több percig egymás szemébe nézve bámultuk egymást. És fura, de kezdtem azt hinni, hogy talán mégis mindent én csesztem el. Egyszerűen csak hagytam magam becsapni.

- Én hajlandó lennék ezt veled megbeszélni, Vanda, de te annyi mindent félre értesz velem kapcsolatban.

- Csak azt hiszem, amit látok – mondtam hidegen és tárgyilagosan. Nem akartam egy újabb balhét, nem azért jöttem ide, bár ha jobban belegondolok, még mindig fogalmam sem volt, mit keresek itt.