Willst du... (Marco Reus)

Huszonötödik rész (2016. május 28.)

Türelmesen vártam, hogy Marco felfogja, amit mondtam neki. Annyira emberinek és közelinek tűnt ekkor. Valamin nagyon, de nagyon gondolkozott, és olyan arckifejezéssel nézett rám, amit tőle még így, ilyen formában nem láttam. Igaz, ettől a gyomrom résnyire szűkült, az ereimből pedig kiürült minden csepp vér. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak el ismét.

A még mindig a hasamon pihenő kezünkre pillantottam. Már ő is azt nézte egy ideje. Majd újra felnézett azzal a lehetetlen tekintettel, és tudtam, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak valószínűleg még nem tudta, hogyan is fejezhetné ki magát, mit is kérdezhetne. A száját hol kinyitotta, hol becsukta, de egy hang sem jött ki a torkán.

Lassan elengedtem a kezét, aztán megpróbáltam a jármű ajtaján kitapogatni a kilincset. Elég nehéz volt úgy, hogy közben nagyjából az egész karom úgy remegett, mint a kocsonya. Tulajdonképpen két dolog miatt is. Az első, hogy olyan nagyon tisztában voltam azzal, hogy ha eddig volt is, immár minden esélyemet, minden lehetőségemet elbaltáztam. Jól tudtam, ha én most kiszállok ebből a méregdrága autóból, soha, de soha többé nem fogom látni őt. És nem csak feltétlenül azért, mert én most itthon maradok, és a gyerekemmel foglalkozok majd, hanem mert, azt hiszem, most törtem össze a magasztos képet, amit Marco készített rólam. Még hogy én jó! Egy embert nem tudnék megnevezni, akivel valaha annyira jó lettem volna. Az igazat megvallva tudtam is, hogy ez lesz. Ezért is ódzkodtam már az elején ettől, ezért is mondtam azt neki, amit mondtam. Hogy mellettem semmi keresnivalója sincs. Még akkor se, ha csak kihasználni kívánkozik. Még akkor se, ha csak egyszerűen kedves velem, vagy csak mert még mindig úgy érzi, tartozik nekem. De ez milyen dolog? Nekem senki nem tartozik soha. Engem mindenki elfelejt. Neki sem kéne másként tennie. Persze, most, hogy már tudja a dolgot Mariannról, valószínűleg végre felfogja, és békén hagy. Na, nem mintha én ezt annyira akarnám. Ennek egyszerűen csak így kell lennie.

A második dolog, ami miatt hirtelen újból elkezdtek potyogni a könnyeim, az természetesen Mariann, a lányom. Az emléke mindig és mindenhol velem volt, soha nem felejtettem el, és soha, de soha nem tenném meg még egyszer azt, amit vele akkor megtettem. A bűntudat immár egyre csak emésztett miatta, és tudom, talán már soha nem láthatom újra. Igen, fiatal voltam még, és igen, nagyon buta, de másként is meg tudtam volna oldani a helyzetet, lett volna más, jobb megoldás, de én a rosszabbat és az egyszerűbbet választottam, ami persze akkor még a legjobbnak tűnt, de most, ezzel a hat évvel idősebb fejemmel, a világ legborzalmasabb cselekedete volt, amit valaha elkövettem. És erről Marco még csak nem is tud.

Jobb, ha lépek most már, és hagyjuk egymást örökre. Nem kell beszéd, sem búcsúzás; neki valószínűleg nincs is szüksége rá, én meg majd megleszek valahogy.

Mikor végre megtaláltam a kilincset, és nyitottam volna az ajtót, megfogta a térdem. Ismét. Nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Ismét.

Miért? Miért nem hagy elmenni? Miért nem fogja fel, hogy így sokkal, de sokkal könnyebb lenne nekem, és kérem, legalább ennyit miért nem tud megtenni nekem? Oh, de elmondanám neki, mennyire szeretem, és a szívem szakad meg, hogy most itt hagyom, ő pedig elmegy, és soha nem jön vissza. Akkor talán megértené, hogy minél tovább húzza azt az átkozott időt, csak még nagyobb fájdalmat okoz nekem.

Na, de mégsem tudhatja meg, mit érzek iránta. Ennek, hogy tehát, mégis inkább tűröm a lelkemet és az egész testemet mardosó fájdalmat, rengeteg oka van. Többek között, az is, hogy tudom, ha most mindent, amit iránta érzek, megtudna, csak még rosszabbra fordulna a helyzetem. Csak még több oka lenne rá, hogy még csak a közelembe se jöjjön többet. Nem beszélve arról, hogy ezzel egyben mennyire nevetségessé is tenném magam. Patrick megmondta, hogy ez csak egy álom, és mi ketten soha, de soha nem lehetnénk együtt úgy, és ő soha sem szeretne engem annyira, mint ahogyan én őt. Ha eddig nem is, de abban az egyben akkor, ott igaza volt.