Willst du... (Marco Reus)

Negyedik rész (2014.okt.04.)

Végül, nem tudom, miért a séta mellett döntöttem. Ellentmondásokban élni nem bűn – gondoltam aztán. Ráadásul kimondhatatlanul jól esett a korai, csípős levegő; és annak rendjén a keddi útvonal szerint eljutottam a kórházba.

Kevésbe izgultam, mint akkor. Számoltam azzal, mi lehet a legrosszabb és mi a legjobb kimenetel. Meg mertem kockáztatni, hogy a második lehetőségre nagyobb az esély, de mindezek ellenére a különböző szerencsejátékosok által is simán megirigyelhető pókerarccal mentem be az épületbe. Hall. Öregek. Büfé. Kávéillat. Vörös recepciós ribanc. Minden olyan volt, mint tegnapelőtt. Az az érzésem támadt, mintha csak pár percre mentem volna el, és még ugyanazon a napon tértem volna vissza. Mintha valami béna időhurokban lennék.

– Fraulein Polak? – Oldalra biccentve a fejét a pultnál ülő csaj úgy nézett ki, mint egy hal.

– Herr Kratzer az irodájában van? – Nem szándékosan nem köszöntem, hanem azért, mert nem is tudtam igazán, mit kellett volna mondanom.

– Igen, de van bent nála valaki; nem kéne őket megzavarni – Végül nem vette zokon, hanem széles és dús ajkait cuppogtatta, mivelhogy az a rákent legalább fél liter szájfénytől úgy összeragadt, mintha pillanatragasztóval dolgozott volna.

– Leülök ide – Az egyik asztalhoz osontam, akárcsak egy betörő. Valójában fogalmam sincs, hogy miért mondtam ki hangosan is, mit szándékozok cselekedni, de nem neki szólt. Nem volt muszáj meghallania.

Irritálóan nézett rám hatalmas kék szemeivel, én pedig szégyenemben nem is tudtam merre fordulni. Nem lett volna muszáj, hogy így történjen. Nekem kellett volna pislogás nélkül bámulnom. Nekem kellett volna zavarban hoznom. Csupán normálisan kellene viselkednem. Nem kellene álarc mögé bújnom, akármilyen hivatalos helyen is vagyok. Az emberek talpraesettnek hisznek. Kitartónak. Én, pedig, tudom, hogy az vagyok.

– Igen, már itt van.

Odakaptam a fejem. Telefonon beszélt – minden bizonnyal főnökével.

– Rendben.

Miután letette a készüléket, várt. Mintha nem tudta volna, hogy szóljon hozzám.

– Fraulein Polak! – Látta, hogy nézem. Miért hív a nevemen? Miért nem mondja egyszerűen csak azt, hogy bemehetek. Nyilvánvalóan nem ő fogja közölni az igazgató döntését. – Fáradjon be!

A folyosó hosszabbnak tűnt, mint emlékeztem. Nem tudom pontosan, hogy mennyi időt kellett várnom. Talán tíz perc. Tizenöt. Igaz, két percnek sem tűnt.

– Jöjjön! – reagált a kopogásomra. Bizonyára tudta, hogy már én jövök. Hallotta a lépéseim.

– Herr Kratzer.

Mikor rám nézett, rosszul éreztem magam. Ült ugyan, de a mappám már a kézében volt. A másikkal a karfát fogta, hogy felsegítse magát.

Le se üljek?

A szoba közepén döbbenten figyeltem, amint még mindig annyit sem mondva, hogy "mekk" odajön hozzám, és a kezembe nyomja az irataim.

Előre lejátszottam fejben, mi fog történni. Úgy adja ide a papírjaimat, hogy nem néz a szemembe. Megkér, hogy távozzak. Nem fog mondani semmit azt illetően, hogy hogyan döntöttek. Hisz' nem vagyok hülye, és tudni fogom, mit jelent ez. Herr Schwarzot fogom felkeresni. Tud ajánlani valami helyet? – kérdezem majd. Talán van egy bárja, ahol falatnyi ruhában szolgálhatok fel dagadt negyvenes férfiaknak piát.

Végül, akármennyire is beleéltem magam, nem így történik.

Az igazgató ugyanarra a székre mutatott, amelyiken a múltkor ültem. Ismét elfoglalta a helyét, és összekulcsolta a kezeit az asztalon. Azt vettem észre, már jobban izgulok, mint először.

– Köszönöm, hogy eljött.

Tudtam, hogy nem ezt akarta igazából mondani.

– Átnéztem a papírjait. Maga nem német állampolgár, ugye?

Megráztam a fejem. Magyarázkodhattam volna, hogy majd szeretnék. Hogy német akarok lenni; és nem azért mert problémám van a magyarsággal, hanem mert Németországban nem egy szimpla olcsó- munkaerő-magyar, hanem egy normális állampolgár akarok lenni. Mégsem mondtam semmit. Fáradt voltam ehhez.

– Hol tanult, és milyen képzést kapott. Gyakorlatok? Látott egyáltalán valaha is egy műtétet?

Sóhajtottam. Talán el sem fogja hinni, amit mondok majd.

– Semmelweis Egyetem. Budapest. Egy éve doktoráltam, és félév gyakorlaton vettem részt. Számtalan műtétet láttam már; úgy volt, hogy egy budai kórházban fogok majd dolgozni, de végül idejöttem...

– Értem. Azért a tetoválását ne mutogassa sűrűn.

Ösztönösen odapillantottam, majd mikor eljutott az agyamig, amit hallottam, lassan felemeltem a fejem, és elképedve néztem a velem szemben ülő férfira.

– Ezt hogy érti?

Igazából azt akartam kérdezni, hogy "Ezt úgy érti, felvesz?", de rájöttem, hogy bármi másra is gondolhatott. Egyébként is neki kell kimondania a végszót.

– Hiszek magának; mindenét elolvastam. Szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon jó sebész, de...

Vajon nem baj, hogy nekem nincsenek akkora dudáim? Vajon Schwarz úgy is tud alkalmazni?

– Egy hónapot kap, hogy bizonyítson. Lényegesebben kevesebb fizetésért, persze. Nem azt mondom, hogy súlyos betegeket kell kezelnie, és beavatkozásokat kell végeznie; betegeket vizsgál majd ki, gondoskodik róluk. Mint egy sima háziorvos. Rendben van így?

Nem tudtam, őszintén, mit kéne válaszolnom.

– Kap saját irodát, és idővel egyre több feladata lesz majd, de amennyiben nem leszek megelégedve magával az egy hónap után sem, azonnal repül innen.

– Igen – Nem tudtam tovább pókerarcot vágni, és elmosolyodtam. – Rendben van így.

– Remek! – Nem volt épp valami lelkes, de ennyi elég volt. Ha tehettem volna akár a világot is megöleltem volna. Nem annak örültem, hogy dolgozni fogok, hanem hogy van munkám. A kettő merőben különbözik egymástól.

Miután felállt, én is felálltam. A hatalmas kezét nyújtotta, én pedig megráztam.

– Hétfőn várom magát hétre. Ide, az irodámba jöjjön.

– Rendben.

– Ne mondja sűrűn, hogy rendben, idegesíteni fog.

– Re... értem.

Elmosolyodott. Csak egy kicsit. Talán azt hitte nem látom majd.

Kitárta előttem az ajtót, és miközben kiléptem, már teljesen másképp éreztem magam. Tinédzser koromban volt nyári munkám, de ez most más, mint az. Az első munkahelyem; az első főnököm.

– Vanda – Meglepett, hogy a nevem szólított. – Kérdezni akartam még, hogy nincs-e semmilyen tartós betegsége. Ugye, nincs?

Nyeltem; mert bár tudtam, miért kérdezi, akkor sem értettem, mi szükség erre.

– Nem. Nincs.

– Akkor hétfőn... – Ismét elmosolyodott, de már nem rejtette el, nem szégyellte, amit tett.

– Viszlát – Nekem legalább a fülemig elért a szám.

Mikor visszasétáltam a hallba, a recepciós nem volt a helyén. Fura volt, mert hangokat – kiáltás, jajgatást, sírást – hallottam, de tompán; valószínűleg kívülről jöttek.

Kint, közvetlen a bejárat előtt egy mentőautó állt. Nem sokban különbözött a magyar mentőautóktól. Pár fehér nadrágot és pólót viselő férfi ugrott ki belőle. A kocsin egy nő feküdt: leszíjazva; nem is volt eszméleténél.

Úgy tettem, mintha csak futólag látnám az egészet, de direkt lassan mentem, hogy leskelődjek. Egy idióta vénasszonynak éreztem magam.

A következő pillanatban aztán Patrick szállt ki a kocsiból. Bokájáig erő fehér köpenyt viselt, és szinte azonnal észrevett a hirtelen odagyűlt tömegben – hozzátartozók, és szimpla "látogatók".

– Az egyes műtő üres. Oda vigyék! – mondta a vörös ribanc, és tettetett aggodalommal tördelte a kezét. A négy mentős betolta a nőt az épületbe.

Patrick ahelyett, hogy utánuk ment volna – biztosan ő végzi majd a beavatkozást –, felém közeledett. Bevártam.

– Szia – Nem hittem volna, hogy csak így simán magához szorít. Így figyelve, egy centivel sem voltam alacsonyabb nála. Éljenek a magas lányok!

– Szia. Minden oké?

Nem kaptam választ.

– Mi történt?

– Autóbaleset. Négy hetes terhes.

– Jézusom!

– Igen.

– Te csinálod?

– Igen.

A nő bizonyára túléli; talán egy törött láb vagy kar, esetleg egy szimpla agyrázkódás. Viszont van valami, amit ezután már soha nem kaphat vissza. Soha nem láthatja viszont. Ma már valaki biztosan meghalt. A magzat.

– Az igazgatóval beszéltél?

– Igen.

– És?

– Majd elmesélem. Felhívlak. Menj, szükségük van rád!

Elmosolyodott. Mintha megdicsértem volna. Ismét úgy éreztem, legalább egy éve ismerjük már egymást.

– Felhívlak én. Vigyázz magadra addig is! A szombat még áll?

– Persze.

– Remek. Szia.

– Szia.

Megvártam, míg bemegy az épületbe. Csak remélni tudtam, hogy jól sikerül majd a műtét. Ugyanakkor egészen addig, míg haza nem értem fura, üres érzés volt bennem. Mint mikor sötétben mész fel a lépcsőn, és azt hiszed van még egy lépcsőfok, de a lábad a sima talajra érkezik.

– Na, muter! Nagy hírem van számodra – Be kellett szívnom az ajkaim, nehogy eláruljam magam, és időnek előtt ki tudja találni, mit akarok mondani.

– Hallgatlak.

– Felvettek a kórházba!

Vártam, hogy majd felugrik. Egy teljes percig táncol majd, és fura hangokat hallat közben. Miután lenyugszik, leül, és sírva elmondja, mennyire büszke rám.

– Örülök neki – Ehelyett azonban fapofával hajol a kamerába, és a hangja annyira lelkes, mint egy tál krumplifőzelék.

– Látom – Ha ő így játszik, akkor én is. Tegnap és tegnapelőtt például még csak nem is írt. Pedig pont attól féltem, hogy majd folyton zaklatni fog, és nem hagy szabadságot még így sem.

Azt hittem, majd kikérdez a kórházzal kapcsolatban, hogy elmesél majd egy csomó sztorit; azt hittem, tanácsokat fog adni. Nem értem, mi a baj.

– Anya, történt valami?

Nem stimmelt semmi sem vele.

– Gáborral van probléma?

– Nem. Nem.

– Akkor? Velem van a baj?

Sokára válaszolt.

– Nem.

– Segíteni szeretnék, de így nem tudok.

Eddig talán észre sem vettem, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én vagy bárki más a Földön élő hét milliárd ember közül. Sosem érdekelt egyáltalán van-e problémája, az, hogy segítsek pedig felért nálam egy öngyilkossággal. Az anyám segít nekem, ő meg csak karba tett kézzel várja, míg magától megoldódnak a gondjai.

– Kérlek!

– Úgy sem tudnál...

– Akkor csak hadd hallgassam meg! Talán könnyebb lesz. És egyébként meg, mióta vagy ilyen makacs?

Úgy éreztem, mintha legalább húsz évet öregedtem volna. Vajon felelősségteljes felnőtt vagyok már? Ha a találkoznék a kamaszkori énemmel, talán leszúrnám egy konyhakéssel. Miért is viselkedtem olyan elviselhetetlenül ezzel a nővel, itt. Ezernyi apró ráncok barázdálták a homlokát, és még így, kamerán keresztül is soványabb volt, mint emlékeztem.

– Anya, hallod! Hadd próbáljam meg! Felnőtt vagyok, és segíthetek.

– Kötve hinném, hogy tudnál nekem új munkahelyet találni, nemde?

– Jaj!

– Örülök, hogy sikerült valóra váltanod az álmaidat. Komolyan. De felnőtt vagy, jól tudom, nincs már szükséged rám.

– Ez nem igaz – Mintha körülbelül azzal vádolt volna meg, hogy leszbikus vagyok.

– Vanda nem mondom, hogy ne beszéljünk heteken át, de hagynom kell, hogy élj. Ezt teszem épp.

– Anya, nem.

Tudtam, hogy nem csak ennyi a probléma. Nem vagyok jó felismerésekben, de ez szinte annyira nyilvánvaló volt, mintha egy nagy hirdetőtáblán olvastam volna.

– Gábor? – Nem tudom, miért gondoltam egyből rá.

– Alig látom, Vanda! – fakadt ki. – Nincs munkám, teljesen egyedül vagyok. Te boldogan élsz Dortmundban, Gábor elvan a munkájával. Senkim nincs, bazd meg!

Ritkán hallom anyát káromkodni. Olyan ez nekem, mintha egy macska elkezdene ugatni.

– Azt akarod, hogy hazamenjek? – Nem számítottam arra, hogy hangosan is megkérdezem.

– Úgy sem tennéd meg.

Összefonta a karjait a mellkasán és úgy biggyesztette le a száját, mint egy ötéves, mikor nem kapja meg, amit akar. Elbizonytalanodtam. Biztos, hogy az én mindig bölcs, jólelkű, szerető édesanyámmal beszélek?

– Ugye, nem csak erre megy ki az egész? Hogy visszamenjek.

Azért mégiscsak félve kérdeztem meg. Alig tudtam volna elhinni, ha mégis így lenne.

– Nem.

Tudtam, hogy de, igen. Elárulta, ahogy nézett rám.

– Mi történt veled? Miért csinálod ezt?

Nem kaptam választ.

– Válaszolj már! Sajnálom, hogy elvesztetted az állásod, de ez nem ok arra, hogy hazamenjek, és tovább szívhasd a vérem. Nem értelek. Miért vetemedsz ilyesmire?

Mintha egy székkel beszélnék. Semmi válasz.

– Mondd hát el!

– Nincs mit mondanom.

– Akkor most kilépek. Remélem, mikor legközelebb hívsz, nem fogsz ilyen gyerekesen viselkedni. Szia.

Azt akarom, hogy támogasson, és helyeseljen bármibe is vágom a fejszém. Azt akarom, hogy legyen jó szülő. Olyan, amilyen apa is lett volna.

Egész délután ezen agyaltam, és miközben egy unalmas meccset néztem, felötlött bennem valami. Olyan volt, mint egy isteni találkozás. Csak így, a semmiből eszembe jutott: sétálnom kéne. Céltalanul. Mindenfelé. Dortmundban.

Nem is húztam tovább a dolgot. Vittem a fülesem, és bár csak a közeli parkig jutottam, mégis úgy éreztem mintha kilométereket tettem volna meg. Ott leültem az egyik padra, és míg kívülállóként szemléltem a dortmundi emberek tevékenykedését, a kedvenc számaim üvöltöttek a fülemben. A képek, amiket a kora esti égről, a késő tavaszi tájról lőttem, egész jól sikerültek. Hirtelen valami nagy Picassónak éreztem magam.

Friss volt a levegő. Túlságosan is tiszta. Fák és bokrok kerítették el a területet, minden olyan rendezett volt.

Magammal kellett volna hoznom a könyveimet, de őszintén nem tudom, miért nem tettem. Próbáltam minél kevesebbet anyára gondolni; a Tumblrön lógtam, ami többnyire segített. Szeretem a kutyákat, de annyira azért nem. Így mikor kettő – azt hiszem, valamilyen labrador– odajött a lábamhoz, és mintha valami finom csemege lett volna, nyalogatni kezdte, azonnal magam alá húztam őket. Nevetve figyeltem, ahogy örülnek nekem. Mintha már ezelőtt is láttak volna. Mintha én volnék a gazdájuk.

– Bocsi!