Willst du... (Marco Reus)

Huszonnegyedik rész (2016. május 21.)

Úgy bámultam Patrickra, mintha az nem lenne normális. Bár ez történetesen igaz volt, hiszen a srác – és erről akkor bizonyosodtam meg úgy százhúsz százalékosan – valóban elvesztette azt a maradék kis eszét is, amit a megismerkedésünk kezdetén birtokolt. Hatalmasat csalódtam most benne. Ó, mennyire más volt akkor!

Láttam, ugyan, hogy mozog a szája, tehát, mond valamit, de érteni nem értettem semmit. Leragadtam az elejénél, ami szerint ő ismeri Mariannt. Akkor, mikor elmentem Marco Reusszal randizni; beültem abba a francos kocsijába, majd mini pizzát zabáltunk a Signal Iduna Park kellős közepén, nem gondoltam volna, hogy ezen a látszólag teljesen ártalmatlan éjszaka folyamán ennyi meglepetés történik velem. Őszintén meg voltam rázva; egy olyan helyzetben, amiben még sosem voltam.

- Honnan tudsz róla? – Az igazat megvallva, jobban érdekelt, hogy egyáltalán mit tud Mariannról; fogalmam sincs, miért nem ezt kérdeztem előbb. Az a sunnyogó, idegesítő kék szempár valószínűleg olyan szinten feldühített – és erről a szemem sarkában gyűlő könnyek ugyancsak tanúskodhattak –, hogy alig tudtam tisztán gondolkozni. Alig tudtam másra is gondolni, hogy mennyire utálom őt, illetve hogy mennyire nagyon odavagyok Marco Reusért. Azért a Marco Reusért, akinek kabátja most a vállamon nyugszik, és akinek hangja hallatán ezer meg még egy lepke, vagy akármi, kezd vadul táncolni a gyomromban.

Illetve azt a Patrickot, aki előttem állván a világ legundorítóbb képével néz rám. Nekem meg szinte ég a tenyerem, hogy megpofozzam, és remeg a lábam, hogy belérúghassak. Ha gyűlöltem is valakit vagy valamit, az ahhoz képest semmi volt, amit iránta éreztem.

- Tudok ezt-azt. Tök mindegy, hogy kitől.

- Nem mindegy. Mondd el, mert nagyon megbánod! – Sajnos nem tűntem olyan keménynek és meggyőzőnek, mint szerettem volna, és ettől csak idegesebb lettem. Minden nagyon, de nagyon ellenem játszott.

- Ja! – csapta össze cinikusan a tenyerét Patrick, a gyomorom pedig forogni kezdett. Legszívesebben ordítva a falba ütöttem volna – Csak nem megver majd a focista barátod? Az a semmire kellő divatmajom?

Megremegtek a tátva maradt ajkaim, amint ismét a dortmundi tizenegyesre gondoltam. A gyönyörű szemére, hajára és mindenre, ami ő.

Szerintem az egész folyosón hallatszott Patrick megsemmisítő hahotázása; többen, akik arra jártak, felfigyeltek a délutáni szappanoperákhoz hasonló jelenetünkre. De ó, bárcsak az lett volna! Bárcsak minden csak egy csacska félreértés volna; mindez meg se történtnek nyilvánulna.

Aztán egy hirtelen erőtől vezérelve amilyen erősen csak tőlem telt megragadtam a karját ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Undorodva vettem tudomásul, hogy hozzáértem a bőréhez. Hogy megfogom őt. Undorodva emlékeztem közben vissza azokra az éjszakákra is, mikor nem csak a karját érintettem. Hogy volt, mikor ez engem boldoggá tett.

De én sosem lehetek teljesen, egészen boldog. Ezt már megszoktam.

Megvártam, hogy visszanyerje a komolyságát, és abba hagyja a vicsorgást. Mintha annyira vicces lett volna, amit mondott az imént.

- Most figyelj, faszfej! Ha nem mondasz el mindent, amit tudsz róla, magam fogom elintézni, hogy eltakarítsanak innen! – Abban az egyetlen pillanatban elhittem, hogy képes lennék ilyet tenni, valójában viszont, soha semmilyen módon nem tudnám ezt elérni, akármennyire is szeretném.

- Ú, ez igazán komoly. Kezdhetek félni? – Újabb gúnyos mosolyra derült.

- Ne higgy akkor nekem, jól van. De ne tudd meg, milyen az, mikor igazán gyűlölök valakit. Márpedig téged meg tudnálak ölni, annyira gyűlöllek! – Még több kíváncsi szempár figyelt felénk, mikor a végén már szinte ordibáltam vele. Ő halkabban folytatta: