Búcsúcsók [Befejezett]

5.

Két hét telt el, mióta Mick elment. Rettenetesen hiányzik az első perctől fogva. Bár napról napra jobb. A lányok és a családom igyekszik lefoglalni de, mikor egyedül vagyok folyton rá gondolok.
Két hét telt, mióta egy szót sem váltottunk. Annyira igyekeztem, hogy el tudjak búcsúzni tőle, hogy elmondhassam, hogy nem akarom, hogy elfelejtsen, hogy oldjuk meg. És ez csak még szánalmasabbá teszi dolgot... 

*Visszaemlékezés*

- Mick!! - kiáltottam. Rohantam utána, ahogy tudtam, de ő csak egyre távolodott. - Mick! - a francba is sportolnom kéne, akkor talán esélyem lenne utolérni. Még utoljára utána kiáltottam majd teljesen eltűnt a szemem elől. Nem, ez nem történhet meg. Egyedül álltam a terem közepén kétségbeesve és a tekintetemmel mindenhol őt kerestem, de nem jártam sikerrel. Elvesztettem őt. Abban a hitben ment el, hogy haragszom rá. Talán így is volt. De, mikor elolvastam az üzenetét, majd' megszakadt a szívem. A tudat, hogy csak a Schumacher név miatt barátkoztak és randiztak vele, még szomorúbbá teszi ezt az egész helyzetet.

*Visszaemlékezés vége*

Azóta nem írtunk egymásnak. Mick részéről érthető, hisz azt hiszi, hogy utálom. De én... Nem tudom, hogy mit írhatnék neki. "Bocs, hogy egy idióta hisztis picsa voltam. Beszéljük meg." Lenne értelme? Nem hiszem. Ő már nincs itt és nem is jön vissza. Talán ha még az elején, pár nappal azután, hogy elutazott. De ilyen távlatból csak hülyén jönne ki ha most csak úgy megkeresném. És bevallom, nem is igazán merem. Egyszer sérültem és félek, hogy megint ez történne. Hogy esetleg visszautasítana mert túl későn jelentkeztem és már továbblépett. Argh... Ezek a kételyek az őrületbe fognak kergetni egyszer.
Ha utolértem volna, talán minden másképp történt volna. Talán most is kommunikálnánk minden olyan formában, amit a 21. század vívmányai lehetővé tesznek. Talán azt tervezgetnénk, hogy mikor találkozunk újra. De túl sok a talán... És a dolgok nem így történtek. Nem hiszek a véletlenekben. Ez is, mint minden, okkal történt. Lehet, hogy ez pont azért, mert meg kell tanulnom, hogy az életben nem adnak könnyet semmit, de ha te megtettél minden tőled telhetőt abban a pillanatban és mégsem sikerült, akkor vagy várnod kell még rá vagy pedig el kell engednek örökre. Ha nekem és Micknek együtt kell lennünk, akkor egyszer úgy is meg fog történni. De nem tudom, hogy ez mennyire valósulhatna meg a mi esetünkben. 
Vasárnap este kilenc van és én az ágyban fekszek megfürödve, és folyamatosan rá gondolok. De nem sírok. Mintha kiszáradtak volna a könnycsatornáim az elmúlt napok bőgései miatt. Holnap a harmadik hetem kezdődik meg nélküle. Nem léphetek ebbe is depressziósan. Egyszerűen nem. Változtatnom kell, ez egyértelmű. Igen, ezt kell tennem. Muszáj valahogy kivernem a fejemből és ezt csak pozitív világszemlélettel fogom tudni. Ezekkel a gondolatokkal hunytam le a szemem és reménnyel telve gondoltam a holnapi napra... Na meg arra, hogy ezúttal nem vele fogok álmodni...

Szokásosan őrült hangosan felcsendült a telefonomból a szokásos dal. De a kedvem már koránt sem volt szokásos. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, mivel már az is egy jó pont volt a mai napnak, hogy nem a némettel álmodtam. A védelmező ágyból való kikelés ezúttal is nehezen ment, de nem hagytam, hogy a könnyes búcsúnk elrontsa ezt a csodás napot. Kicsoszogtam a fürdőszobába, ahol elintéztem minden teendőmet, majd megnéztem, hogy anya ébren van e már. Meg sem lepődtem, hogy már a konyhában ül a jól megszokott kávéját szürcsölgette. 

- Jó reggelt Mami! - mosolyogtam rá.

- Jó reggelt Kicsim! Hát veled meg mi történt? Mi ez a jó kedv? - csodálkozott.

- Hát gondolkoztam és... Valahogy ki kell jönnöm ebből az egészből.

- Örülök, hogy próbálsz változtatni. Nagyon büszke vagyok rád! - érzékenyült el. - Végre visszakapom az én boldog kislányomat.