Búcsúcsók [Befejezett]

31.

*Mick Schumacher*

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ott állt előttem az a lány, akiért két éve bármit megtettem volna. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a szemem káprázik, hisz előfordult már velem néhányszor, vagy tényleg hús-vér valójában látom. Egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet, mikor felismertem az út közepén, a cipőjével bíbelődő lányt. Nem vett észre azonnal, így volt egy kis időm szemügyre venni. Ebből a néhány pillanatból is megtudtam állapítani, hogy megváltozott. Külsőleg mindenképpen. Amellett, hogy elegánsabban öltözködött, a haja sokkal hosszabb és barnább lett, mint korábban, valamint a testalkata is átalakult. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges lehet, de szebb volt, mint valaha. Ez pedig igen nagy szó. 

Ha más helyzetben lettünk volna, nevettem volna az arckifejezésén, amely kiült az arcára, mikor észrevett. De nem tehettem meg. Lerítt róla a hitetlenség és a kétség, melyeket teljesen áttudtam érezni. Hosszú másodpercekig összefonódott a tekintetünk. Az addig folyamatosan kattogó agyam hirtelen teljesen kitisztult, és csak a színtiszta boldogság maradt. Ezzel egy időben pedig, mintha a testemet egy jó adag sokk érte volna. Képtelen voltam megmozdulni. Az agyam hátsó részéből előtört a gondolat, hogy muszáj elérnem Őt, hogy beszélhessek vele, hogy hallhassam a hangját és, hogy érezhessem a bódító kamilla illatát. Megráztam a fejem, hogy valamivel ösztökélni tudjam a testem a mozgásra és elindultam felé. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, nem tudom, hogy mégis mit gondoltam. Talán azt, hogy a nyakamba veti magát, mikor felfogja, hogy én vagyok az?! Vagy esetleg, hogy egyszerűen csak hagyja, hogy elérjem?! Naiv és bolond voltam, amiért akár egy tizedmásodpercig is hittem ebben, a saját magam által kreált, dajkamesében. Természetesen azzal a lendülettel sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Pechemre addigra már a többi pilóta is beért bennünket, így szem elől tévesztettem Őt. Hiába forgolódtam, nyújtogattam a nyakam, sejtettem, hogy már messze járhat. 

- Mi van Szöszi, délibábot láttál? - jött nekem a vállával valaki. 

Ez volt az az inger, ami ki tudott valamelyest zökkentett. Mire felocsúdtam a bambulásból, az illető addigra már rég otthagyott, így nem tudom, hogy kitől származott a kérdés. Bár igazából nem is lényeg. Ezután újra felvettem a "minden a legnagyobb rendben van" arcomat és folytattam az autogram osztást és rajongókkal való fotózkodást. Bár a mosolyom már koránt sem volt olyan őszinte, mint azelőtt. Nem tudtam kiverni a fejemből Evelynt és egyre csak azon kattogtam, mit tehetnék, hogy újra láthassam. Végül a legésszerűbb megoldást választottam. Amint véget ért minden programom, visszamentem a Trafalgar Square-re és reménykedtem, hogy szerencsém lesz. Annak érdekében, hogy többnyire inkognitóba maradhassak, magamra kaptam egy piros pulóvert. Ezt a döntésemet azonban a negyedik óra várakozás után igencsak megbántam. Megengedtem magamnak annyit, hogy legalább a kapucnit lehúztam a fejemről, illetve a napszemüveget is eltettem, hogy jobban lássak.
Már kezdtem minden reményemet feladni, mikor tőlem jóval távolabb megpillantottam Őt. Nagyon kellett koncentrálnom és igyekeznem, hogy a nagy forgatagban ne tévesszem szem elől, azonban ezzel együtt óvatlan is voltam. Néhány másodpercre találkozott a tekintetünk, de mielőtt újra rám pillanthatott volna, gyorsan hátrébb húzódtam egy termetesebb férfi mögé. Nem akartam, hogy észrevegyen, hisz akkor talán minden esélyemnek lőttek volna, hogy a későbbiekben a közelébe férkőzhessek.

Egészen a vonatálomsásig követtem, majd fel a vonatra is. Tisztes távolságban telepedtem le Tőle az egyik ülésre, ahonnan szemmel tudtam tartani. Evelyn ahogy leült bedugta fülhallgatót a fülébe és előkapta a könyvét. Úgy éreztem magam, mint két éve egy februári napon. Bámultam egy, a külvilágot teljesen kizáró lányt, aki mit sem sejt arról, hogy valaki figyeli. Annyi minden megváltozott azóta. Megannyi közös élményünk volt és az iránta érzett érzéseim még a legnagyobb költők sem tudták volna megfogalmazni. Most, ugyanez a lány, még hallani sem akar rólam.
Annyira belemerültem az emlékeimben, hogy talán egy kicsit meg is feledkeztem arról, hogy a gondolataim főszereplője már-már egy karnyújtásnyira ült tőlem. És, aki olyan hirtelen pattant fel az egyik megállóban, hogy csak egy hajszálon múlott, hogy ne maradjak fent a szerelvényen. Úgy tűnt, nem csak én kalandoztam el fejben. 
Mivel már a vonaton is nagyobb volt a lebukás esélye, mint kint a téren, ezért visszatettem a pulóverem kapucniját, majd leszállás után a napszemüveget is. Fogalmam sem volt arról, hova is érkezhettünk meg, míg meg nem pillantottam a táblát. Cambridge. Ezután beugrott minden. Az, hogy mennyire szeretett volna bejutni az itt lévő egyetemre, hogy mennyit tanult azért, hogy jól sikerüljenek a vizsgái. Annyira szerette volna és végül sikerült is elérnie a céljait. Mérhetetlen büszkeség fogott el. Azt kívántam, bárcsak együtt örülhettünk volna a sikereinek és, hogy együtt élhettük volna meg mindezt. Ideköltözhettem volna, hogy együtt kivegyünk egy kis lakást, ahová elbújhattunk volna a külvilág elől. Ahol megnyugvásra találhattunk volna egymás mellett. De ez csak egy szép ábránd marad. Túl sok a "volna" és, hogy ez így alakult, nem másnak köszönhetem, csakis magamnak.