Búcsúcsók [Befejezett]

34.

- Te meg mi a francot keresel itt? - az abszolút rossz napomhoz, már csak Ő hiányzott. Hol Rá, hol pedig Lucára pillantottam, aki bűnbánó arckifejezéssel állt meg mellettem. Egyikük sem szólalt meg és bennem egyre inkább kezdett felmenni a pumpa. - Kérdeztem valamit! 

- Ő csak... - gyilkos tekintettel néztem a mellettem álló lányra, aki azonnal elhallgatott és lesütötte a szemét. Nem tudom, hogy mikor voltam ennyire dühös a barátnőmre.

- Beszélni szeretnék veled - szólalt meg Mick, meglepően magabiztosan. Pillanatokkal korábban nyoma sem volt ennek az önbizalomnak. Mégis ott állt előttem kihúzott háttal, szikla szilárd elhatározással a szemében, hogy márpedig Ő akkor is elfogja mondani, amit szeretne. Csakhogy én tartottam magam, ahhoz, hogy nem tudna nekem olyat bemesélni, ami magyarázat lenne a tetteire. 

- Nem vagyok rá kíváncsi és most húzz el! 

- Nem. 

- Parancsolsz?! Akkor engedd meg, hogy másképp fogalmazzak - lépkedtem felé, majd megböktem a mellkasát. - Vagy eltakarodsz a lakásomból, vagy rendőrt hívok. 

- Evy... Talán meg kéne hallgatnod - Luca próbált félénken közbeszólni, de nem hagytam neki.

- Te ebbe ne szólj bele! - csattantam fel. - Ne aggódj, hozzád is lesz egy-két keresetlen szavam, amiért Ez itt van.

- Most elmegyek - szólalt meg hirtelen a német -, de nem foglak újra szem elől téveszteni, mint két éve. Elfogom érni, hogy meghallgass és, hogy megbocsáss nekem. 

Ellépett előlem és úgy haladt el mellettem ráérősen, hogy a kézfejét az enyémhez simította. Már-már azt hittem, hogy meg akarja fogni és az ujjainkat összekulcsolni. Akár ez is lehetett a szándéka, de az egész nem tartott két másodpercnél tovább. Elrántottam a kezem és arrébb álltam, hogy még csak véletlenül se tudjon újra hozzám érni. Ez a néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy a bőröm égni kezdjen az érintése nyomán. Fájdalmtól csollogó szemmel nézett rám, de csak összeszedte magát, és nagyobb tempóra kapcsolt. Alig vártam, hogy az ajtó túloldalán legyen. Ahogy meghallottam az ajtó csukódását, odasiettem, hogy kulcsra zárjam azt. Még csak az kellett volna, hogy meggondolja magát és visszajöjjön. 

A dühöm nemhogy szerte foszlott volna a távozásával, még inkább fokozódott, mikor visszasétálva megláttam a kétségbeesett tekintettel bámuló Lucát. Úgy éreztem, hogy elárult. Az Ő oldalára állt, azzal, hogy beengedte a házamba, hogy meghallgatta és mindennek a tetejében még meg is próbálta védeni. Már szólásra nyitotta a száját, de egy egyszerű kézmozdulattal megakadályoztam benne.

- Mégis hogy gondoltad ezt? - erőltettem magamra nyugodtságot. - Bájosan elcseverészel vele, miközben tudod, hogy mit tett velem. Láttad, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem és ennek ellenére mégis ideengedted...

- Evy...

- Ehhez rohadtul nem volt semmi jogod! - emeltem meg a hangom. Eddig tartott a ál-béke - Te papoltál nekem hónapokig, sőt, évekig, hogy engedjem el. Ha nem haragudtam volna eléggé Rá, te tettél arról, hogy teljesen megutáljam, azzal, hogy Dórival karöltve tájékoztattatok mindenről, ami Vele kapcsolatos. Tulajdonképpen ezzel csak segítettél, amit teljes mértékben megértek. Most már... Azt viszont már kevésbé, mégis hogyan fordulhatott elő ez...

- Csak hallgass meg... - mereven bámultam rá és egy mukkot sem szóltam. - Hidd el, hogy először elküldtem. Majd másodjára is... De annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy megesett rajta a szívem. Ugyan azt láttam a tekintetében, mint, amit oly sokszor a tiédben is. Boldogtalanságot - próbáltam közbeszólni, hogy márpedig én nem vagyok szomorú, csak megrázta a fejét. - Tudod, hogy értem Evelyn. Korántsem vagy olyan kiegyensúlyozott és vidám, mint mikor együtt voltatok. És ezt te is érzed, még ha nem is vallod be. Talán tényleg beszélned kéne Vele...