Búcsúcsók [Befejezett]

26.

Ismételten ajánlom figyelmetekbe a zenét! 👆

Mióta eljöttem Glandből, a telefonom szinte megállás nélkül rezgett. Egészen pontosan aznap, hajnali négykor kaptam meg az első üzenetet. Majd rá pár percre a másodikat. Azóta pedig megszámlálhatatlan mennyiségű SMS érkezett. Mindnek egy feladója volt. Mick. Olvasatlanul töröltem ki az összeset. Nem voltam kíváncsi a mondandójára és ezúttal tartottam is magam ehhez. Akkoriban megbocsátottam Neki, hisz okkal nem mondta el az igazat. Viszont arra, amit most tett, nincs bocsánat. 

Nem csak írásban zaklatott, naponta többször is felhívott. Eleinte még kinyomtam, de mihelyst ez megtörtént a neve azonnal megjelent a kijelzőn és eszeveszett hangerőn szólalt meg a készülék, inkább lenémítottam. Csak telefonon tudott elérni, hisz minden internetes platformon letiltottam, hogy legalább ott nyugtom legyen. No mondjuk nem mintha azzal lettem volna elfoglalva, hogy a telefonomat nyomkodjam. Már maga a létezés is borzasztó teherrel járt. Hetekig csak fotoszintetizáltam. Enni is csak akkor ettem, mikor a szüleim behozták és rám parancsoltak, hogy márpedig ennem kell valamit. Így letuszkoltam pár falatot a torkomon. Ezenkívül csak a sötét szobában feküdtem. Sokáig vártam, hogy elfogyjanak a könnyeim, de csak nem történt meg. Néhol kicsit megnyugodtam, néhol viszont vigasztalhatatlanul zokogtam. Rengetegszer sírtam magam álomba, de akkor sem volt nyugtom, mikor aludtam. Ugyanis már nem csak Victoriával láttam, hanem más, arctalan lányokkal is. 

Apropó szüleim. Nem mondtam nekik semmit. Csak annyit tudnak, hogy már nem vagyunk együtt Mickkel. Az okát viszont nem osztottam meg velük. Egyedül Lucának sírtam el, hogy mi történt. Barátnőm minden nap eljött hozzám és szinte egész nap ott is maradt velem. Annak ellenére, hogy nem voltam túl nagy társaság, ő mégis hősiesen kibírta azt a depressziós légkört, amely körbelengte a szobát. Egy ilyen alkalommal, mikor bebújt mellém az ágyba, megnyíltam neki. Nem mondott semmit. Nem is kellett. Pontosan tudtam, hogy mit gondolt, hisz régóta barátok vagyunk.

Csak árnyéka voltam önmagamnak. Egészen addig a bizonyos napig. Ugyanúgy indult, mint a többi. És úgy is telt. Annyi különbséggel, mint ahogy az lenni szokott, megfürödtem és hajat mostam. Amióta hazajöttem nem sok ilyen alkalom volt, viszont most rávettem magam. Ám ez nem tartott tovább tíz percnél és rögtön vissza is másztam az ágyamba.
Egész nap ki sem mozdultam onnan és hiába jött be többször is apa, nem foglalkoztam vele. Úgy nagyjából a második látogatásánál felhúzta a redőnyöket, melynek köszönhetően majd' kiégette a retinámat a nap. Na, ezzel pedig ő nem foglalkozott.

A nap már lemenőben volt, mikor kivágódott a szobám ajtaja és barátnőm csörtetett be rajta. Eszelős tekintettel nézett rám, majd elfintorodott. Ha más helyzetben lettem volna, rég a földön fetrengve nevettem volna az arckifejezésén. Azonban most csak összehúzott szemekkel követtem az alakját. Ötletem sem volt, hogy mégis mi a fenét kereshetett nálunk ilyenkor.

- Hogy tudsz ilyen bűzben létezni?! - tárta ki mindkét ablakomat, mélyen beszívta a kintről beáramló levegőt, majd határozottan felém fordult. - Elég volt ebből a vegetatív állapotból! Megértem, hogy fáj, de lassan belefulladsz az önsajnálatba. Ezzel csak magadnak ártasz és nem annak a szemétládának. Nem bírom már tovább nézni, hogy napról napra egyre rosszabbul festesz. Ahogy a szüleid sem - teljes mértékben egyetértettem vele, tudtam, hogy ezt nem folytathatom így tovább. Ugyanakkor az elhatározás mindig könnyebb, mint a dolgok véghez vitele.  

Csendben bámultam a plafont, miközben ő még mindig az ablak mellől nézett le rám. Végül hatalmasat sóhajtott és elhagyta a szobámat. Már-már biztos voltam benne, hogy most unta meg végleg a világfájdalmas képemet, de nagyjából tíz perc után újból nyílt az ajtó és barátnőm jelent meg. Két nagy tányér volt a kezében, amelyekre ínycsiklandó melegszendvicseket helyeztek. Feltehetőleg anya készítette, hisz tudta, hogy körülbelül ez az egyetlen étel, amit bármilyen körülmények között képes vagyok elpusztítani. Ezúttal is csak egy kis unszolásra volt szükségem. Luca a szó szoros értelemben rám rivallt, hogy üljek fel és "zabáljak". Bár a gyomrom mérete egy dióval lehetett egyenlő, mégis, hosszú idő óta először, jóízűen fogyasztottam el az elém tett ételt. Barátnőm, bár mindent megtett, a hangulat nem volt épp a legoldottabb. Az arcán mégis egy kaján mosoly ült, vigyora pedig még nagyobbra nőtt, mikor megrezzent a telefonja, majd rá pár percre az enyém is felvillant. Érdeklődve figyelte az arcomat, miközben én unottan a készülékre pillantottam.