Búcsúcsók [Befejezett]

10.

Soha nem tudtam jól aludni másoknál. Valahogy tudat alatt mindig zavart, hogy nem a saját szobámban vagyok, a kényelmes ágyamban. De ezúttal ez teljesen máshogy történt. Arra kelni, hogy egy ölelő kar van a derekadon, felbecsülhetetlen érzés. Ébredésem utáni legelső pillanatban nem fogtam fel, hogy hol vagyok és, hogy kihez tartozik az a test, ami a hátamhoz simul. Na de a második pillanatban... Azonnal egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra. A sötétítőnek köszönhetően félhomály uralkodott a szobában, de még ez is bántotta a szemem. Mikor már valamelyest nyitva tudtam tartani, konstatáltam, hogy az éjszaka folyamán az eredeti alvós pózunkból a kiskifli-nagykifli formára váltottunk, ugyanis a falat láttam. Amilyen óvatosan csak tudtam megfordultam, hogy ne keltsem fel. Szerencsére sikerült is, csak egy apró nyögést hallatott és még erősebben ölelt magához. Uramatyám! Az oké, hogy a nap 98%-ban úgy néz ki, mint egy félisten... De, hogy a maradék 2%-ban sem tud gázul kinézni, azért az már több, mint pofátlanság. Ellenben velem, aki valószínűleg most is úgy néz ki, mint egy csapzott zombi.
Nem bírtam levenni a halkan szuszogó fiúról a szemem. Az amúgy is babaarcú Mick vonásai kisimultak, szőke tincsei kócosan álltak, de még ez is észveszejtően állt neki. Inkább hasonlított most egy ártatlan kisfiúhoz, mint egy sokszor magányos, sok mindent átélt 18 éves sráchoz. Akaratlanul is az ajkaira tévedt a tekintetem, amik enyhén elnyíltak egymástól. Kísértést éreztem arra, hogy egy puszit leheljek rá, de megálltam mert nem szerettem volna felébreszteni. Ez volt az első alkalmam, amikor megtudtam nézni arcának minden apró kis szegletét. Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy tökéletes. Számomra mindenképp az volt. Az arcformája, a szemöldöke, a nem mindig hibátlan de annál puhább bőre, a gyönyörű világoskék szemei, a mosolya... mindene, egyszerűen eszméletlen. Még a gondolatába is beleborzongok, ha csak azt veszem, hogy majd csak most kezd férfiasodni. A nők meg fognak érteni őrülni...

Ahogy újra körbepásztáztam az arcát, feltűnt, hogy a száját apró mosolyra húzta. Ébren lenne? A következő pillanatban megkaptam a választ, mivel halk motyogásba kezdett. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem mit mond. Így is csak néhány szavát sikerült kivennem és azokat sem tisztán. Talán valami olyasmit mondhatott, hogy "fontos vagy nekem", "én is nagyon", de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre nagyon szépet álmodhatott, ugyanis folyamatosan mosolygott. Csak reménykedek benne, hogy velem.
Még pár percig folytattam a bámulását, majd egyszer csak azt éreztem, hogy egyre közelebb húz magához. Szorosan a mellkasához bújtam és úgy kapaszkodtam a pólójába, mintha az életem múlna rajta. Mélyen beszívtam az anyag citrusos illatát. Szó se róla, már a reggeli Mick illat is egészen mámorító. Még ha ez csak öblítőnek is köszönhető. Mindeközben szorosan ölelt mindkét karjával és ebből már sejtettem, hogy ébren van.

- Tudod, arra kelni, hogy baromi közelről, hatalmas szemekkel figyelsz, az finoman szólva is elég para. - szólalt meg rekedtes hangon, de hallottam, hogy közben mosolyog.

- Csak ilyenkor tudlak alaposan szemügyre venni. - rántotta egyet a vállamon.

- És tetszettem?

- Nagyon. - felnéztem rá, hogy láthassam a meseszép szemeit, de azok még mindig csukva voltak. Mivel csak az állát értem el, ezért nyomtam rá egy puszit. - De ha ez vigasztal, Maxwellt is így szoktam ébreszteni. - ezúttal viszont a szemei azonnal kipattantak.

- Ki az a Maxwell? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel és egy kissé eltartott magától, hogy teljesen rám tudjon nézni.

- A macskám... Tudod, Max... Az a bolyhos kis dög, akit a múltkor láttál Skypeon... - magyaráztam, miközben próbáltam nem elnevetni magam. Ilyen se volt még, hogy valaki a macskámra legyen féltékeny...

- Jaaa... - esett le neki. - Tudtam ám! Csak kíváncsi voltam, hogy magyarázod ki...

- Aha, hát persze. - vigyorodtam el. - Egyébként, te is olyan jó alvótárs, mint Maxie. - dőltem a mellkasára, mikor ő a hátára fordult.