Undercover - Titokban

1. fejezet

   Nincs is jobb, mint belecsöppeni a nyár utolsó hetébe. Szerencsére anyu megengedte, hogy az utolsó héten mr. unalmas (a magántanárom) békén hagyjon, és ne kelljen az irodalommal vesződnöm egy héten kétszer, néha háromszor. Varázslatos. 

10 éves koromban jöttek rá arra, hogy diszlexiás vagyok. Persze sokkal korábban is fel lehetett volna ismerni, de olvasáskor és úgy eleve az órákon csendben voltam, hiszen ki akarná, hogy mindenki tudja nem megy valami? A szüleim már akkor sem a arról voltak híresek, hogy odafigyeljenek rám, így elég sokáig titokban maradt. Aztán mindenkit elvittek egy hangosolvasási tesztre és ott derült ki minden. Egy mondatot sem tudtam kinyögni hiba nélkül ezért továbbküldtek vizsgáltokra, ahol hivatalosan is diszlexiásnak nyilvánítottak. Ez már hét éve volt, azóta megtanultam ezzel élni és elfogadni, hogy sosem lesz tökéletes. Persze néha iszonyúan zavar, mivel imádok táncolni, de sajnos - rengeteg gyarkolás mellett is - még mindig eltévesztem az irányokat. 

Szerencsémre, a két legjobb barátom mindig mellettem állt, és támogattak amikor csak szükségem volt rá. Na meg akkor is ha nem.                                                                                                      Ennek a támogatásnak örültem a legjobban, amikor hétfőn kora reggel megérkeztek a lakásunkhoz. Nagyon korán. 

- Cara, itt van Sandra és Peter! - kiabált fel anyu az emeletre - Ne várattasd meg őket! Félkómásan kikeltem az ágyból és a szekrényemhez vonszoltam magam egy nadrágért. Bármilyen jó barátom is Peter, apu régi és kinyúlt polója nem sokat takar. Belebújtam a rózsaszín, bolyhos mamuszomba és lecsoszogtam a lépcsőn. Szőke, hullámos hajam, kócósan terült szét, még az az egy tincs is, amit pár éve kékre festettem, mert nagyon lázadtam. Mára azonban megszerettem és mindig újrafestem. 

 Anyu szokás szerint késésben volt a munkából, így össze-vissza kapkodott. Gyorsan szélesre tárta a főbejáratot, hogy Sandraék be tudjanak jönni, majd rohant is vissza a konyhába. Intettem Sandráéknak, hogy jöjjenek ők is a konyhába. Az órára lestem. Reggel 6. Remek. Anyu felkapta a kocsikulcsát, elköszönt tőlünk, majd kisietett a kocsijához, hogy beérjen a cukrászdájába.

- Jó reggelt! - köszönt Sandra, majd feljebb tolta a szemüvegét az orrán. - Mi a terved mára?

Kivettem a narancslevet a hűtőből, majd a kedvenc poharamba töltöttem. - Igazából semmi. Gondolkoztam, hogy bemegyek a kórházba, de Emily már tegap is hamar hazaküldött, szóval lehetséges, hogy nincs rám szükség.

 Az egyetlen kórházban vállaltam nővér segédi állást, ami található ebben a kis városban. Sosem vonzott a nagy városok zaja és bűze, így nem is zavar, hogy itt élünk. Eredetileg nem pénzért csinálom, de általában mindig a kezembe nyomnak valamennyit, a fáradozásaimért. Természetesen akkor is csinálnám, ha nem adnának semmit, mert szeretek segíteni az embereken. 

- Az remek! - mondta, miközben hátradobta barna, göndör haját. - Akkor el tudsz jönni velünk!

- Remélem nem bánod ha megkérdezem, mégis hová. - Sandra imádja húzni az agyam.

   Sandra boldogan Peterre nézett, arra várva, hogy ő majd folytattja. Peter sóhajtott, majd megszólalt.

- Sandra kitalálta, hogy menjünk el a vidámparkba este. Tudod, amelyik csak egy pár hétig lesz itt.

Bólintottam - Nekem bejön az ötlet! Ma még deélután lesz egy táncóránk Peterrel, de este mehetünk.

- Tudtam, hogy tetszeni fog! - húzta még szélesebbre mosolyát Sandra - Akkor este találkozunk! - majd maga után húzva Petert elindult a bejárati ajtó felé.