Undercover - Titokban

11. fejezet

       - Remek. - fújta ki magát Sandra, amikor végül megálltunk. - Ez zsákutca.

- Te jó ég! Te tényleg nem emlékszel! - kicsit megsértődtem, de igyekeztem palástolni, miközben tapogatni kezdtem az előttünk elterülő sövényt. Kis kínlódás után rá is találtam egy gondosan elrejtett zsinórra. Nem vártam tökéletes működést, hiszen eltelt egy pár év mióta utóljára itt jártunk, ezért rásegítettem a kezemmel a kis kapu nyílását. A "kis" szó nem is elég jó szó, inkább parányi a mostani méreteinkhez képest. Lassan és óvatosan próbáltam átcsúszni, de nem tudtam elkerülni az újabb horzsolásokat a karjaimon és a lábaimon. Végre nagynehezen átszenvedtem magam és intettem Sandrának, hogy kövessen.

- Hogy lehetek ilyen idióta? - tette fel Sandra a költői kérdést, megdöbbent arccal, mikor ő is átért a sövényen. Láttam, hogy a karja libabőrős lesz és teljesen biztos voltam benne, hogy nem a langyos szellő miatt ami éppen feltámadt. - Hiszen szinte itt éltünk, nekem meg mégsem esett le..

A szél kicsit meglengette az öreg tölgyfa ágára szerelt hintát. A fa tetején álló faház, bár réginek, mégis rendíthetetlennek tűnt. Előttünk egy kisebb tó terült el, a teret pedig végig sövény borította. Sandrával itt töltöttük a fél gyerekkorunkat. Szinte láttam magam előtt, ahogy addig hajtom a hintát, míg elérem a kellő sebességet és beugrok a tóba, néha Sandrával kézenfogva. Egészen napnyugtáig képesek voltunk itt szórakozni és játszani, akkor azonban haza kellett mennünk. Anyuék sosem ellenőrizgették merre járok, de kicsit kiakadtak, ha hat körül még nem voltam otthon. Sandra mindig elintézte annyival az aggódó szüleit, hogy velem van. 

Aztán, ahogy egyre idősebbek lettünk, sajnos egyre kevesebbet tudtunk idejönni. Sandra a tanulmányaival én pedig a tánccal voltam elfoglalva, mígnem teljesen megfeledkeztünk erről a helyről. A menedékünkről. A második otthonunkról.

Sandra előrelépett és olyan halkan kezdett beszélni, hogy ha a szél egy kicsit erősebben fúj, nem is hallom, amit mond.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy megfeledkeztem erről a helyről.. De már tökéletesen emlékszem. Ide szöktünk minden és mindenki elől. Csak mi tudtunk erről a helyről. A szüleinknek azt mondtuk a közeli játszótéren vagyunk, bár nekik amúgy is mindegy volt. Persze elöszőr teljesen váletlenül találtunk rá. Arra már nem emlékszem, hogy kerültünk ide, de labdáztunk, amikor átrúgtam a labdát. Azt mondtad nem merek átmenni érte, szóval én csak azért is átmásztam ezen a sövényen.

A jelenetett olyan tisztán láttam magam előtt, mintha csak tegnap lett volna, pedig már vagy 8 éve történt. Sandra kiabálni kezdett, nemsokkal azután, hogy átmászott, mert miközben megpróbálta kiszedni a tóból a labdát, ő maga is beleesett és megijedt. Halálra rémülten és vadul dobogó szívvel másztam utána villámokat megszégyenítő gyorsasággal. Nem azzal volt baj, hogy Sandra esetleg nem tudott úszni, hiszen tudott, de úgy megijedt, hogy kapálózni kezdett. Amikor kihúztam a vízből köhögni kezdett, majd a köhögése nevetásbe fordult.

- Mi olyan vicces? - kéreztem nagyra tágult szemekkel.

- Semmi. - mondta még mindig nevetve - Csak annyi, hogy ezt a labdát az unokatesómtól csórtam. Mikor rájött, mérgében azt mondta, hogy majd a labda bosszút áll rajtam. Cara, én annyira kinevettem, amiért ilyen butaságokat beszél.

Én is kacagásban törtem ki - Ez a mi kis bosszúálló labdánk.

És akkor néztünk körbe igazán. A faház és a hinta már akkor ott volt, arra gondoltunk, hogy még régebben valaki odaépítette, de aztán ő sem jött vissza többé. Mivel minden nap odamentünk, egy idő után meguntuk a mászkálást és Sanda előállt a kapu ötletével. Már akkor nagyon okos volt, szóval ketten meg is építettük. Petert akkor még nem ismertük, így csak Sandra és én tudtunk a hely létezéséről. Talán ettől volt olyan varázslatos. Talán ezért az még mindig.