Undercover - Titokban

13. fejezet

Percek teltek el, mire végre ismét magamhoz tértem. De az is lehet, hogy órák voltak, fogalmam sincs. Meleg folyadék csöpögött a szemembe. A vérem. Minden porcikám sajgott és mielőtt ismét elvesztettem volna az eszméletem, furcsa módon az jutott eszembe, hogy milyen szerencsétlen egy páros vagyunk Daviddel. A két autó balesetes.

Mire ismét érzékeltem a környezem, szétnéztem. Egy árokban lehettem, bár a szélvédő pókhálósra tört, szóval nem lehettem benne biztos. Megpróbáltam kimászni, de az öv, amely valószínűleg az életemet mentette meg, most nem engedett el. Egyre jobban érzem a végtagjaim, éppen ezért egyre nagyobb volt a fájdalom. Kétségbeesve kezdtem a telefonom után kutatni. Bár a készülék még nem akadt a kezembe, reménykedtem benne, hogy Peter még vonalban van.

- P.. Pete.. - szinte keresnem kellett a hangom, és még így is csak rekedt hangok jöttek ki a torkomon. Választ azonban nem kaptam, ezért feltéteztem már megszakadt a vonal. Egyik kezemmel a biztonsági övem rángattam, míg a másikkal továbbra is a telefonomat próbáltam meg kitapintani.

- A francba már... - hatalmas szerencsémre ekkor rezegni kezdett a telefonom. Bár szédültem és az irányok sem voltak teljesen tiszták, biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem arra csörög, amerre eddig kerestem. Nagy nehezen a kezembe akadt, de csak annyira értem el, hogy meg tudtam nyomni a fogadás gombot.

- Cara! - Peter és Sandra egyszerre kiabál bele a telefonba, amibe belefájdul a fejem. - Minden rendben?

- Nem... - próbáltam összeszedni a gondolataim, hogy milyen információkat adjak nekik, amit hallva segíteni tudnak - Balesetem volt.. én.. segítsetek..

- Hol vagy? - Sandra elcsukló hangjába belesajdult a szívem. Legalábbis nagyon reméltem, hogy amiatt szorul össze a mellkasom.

- Valami árokban, nem messze a sulitól.. - észrevettem, hogy egyre tovább tartom lecsukva a szemem pislogáskor, majd már alig bírtam kinyitni. - Én..

Nem jön ki több hang a torkomon, ismét elnyom az álom.

Mire ismét magamhoz tértem, erős karok ragadtak meg és húztak ki a kocsiból. Mivel csak foltokat láttam magam előtt, nem bírtam kivenni, ki az, de azt hallottam, hogy folyamatosan beszél hozzám. Valahogy a szavak sem jutottak el a tudatomig. A legközelebbi emlékem már az, ahogyan egy kocsi hátuljában fekszem. Az jutott eszembe, amikor egyszer Sandra és én részegen mentünk át Peterhez. Az megvolt, hogy elindultunk Sandrától és az is ahogy megérkeztünk Peterhez, de az útról semmi emlékem nem volt.

- Az tényleg vicces volt. - a hang irányába emeltem a fejem, ami az anyósülésről jött, és Sandra alakját vettem ki. Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek. A sofőr felé fordultam.

- David? - nyöszörögtem.

- Nem, Cara, ez Peter. - mondta finoman Sandra. - Szóltam neki is, és bár mondtam, hogy ne jöjjön, szerintem ő is úton van a kórház felé.

- Ki a fene az a David? - suttogta ingerülten Peter, biztos azt hitte nem hallom.

Éppen tiltakozni akartam, de ismét elvesztettem az eszméletem.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, már sokkal tisztábban hallottam, és éreztem a testem. Egyszóval fájt mindenem. Mellettem egy gép csipogott és minden idegesítő hang egy újabb kalapácsütést mért a sajgó fejemre. Már éppen felnyitottam volna a szemem, amikor két ismerős hang ütötte meg a fülem.

- Az orvosok azt mondták, hamarosan fel fog ébredni. - Sandra hangján éreztem, hogy sírt.

- Tudom. - felelte David kimért hangon.