Undercover - Titokban

2. fejezet

   A vidámparkban sok ugrándozó gyerek, és boldogság fogadott. A sok vattacukrot majszoló és éppen semmivel sem törődő ember rámragasztotta a jókedvet és csak egy pillanatra, de minden bajom elszállt.

- Nos, mivel kezdjünk? - csapta össze a tenyerét Sandra amint megvettük a jegyeinket és beléptünk a kapun.

- Hmm, nem tudom. Peter? - Peter felé fordultam, akit láthatólag meglepett, hogy nem haragszom rá. 

- Mit szólnátok a hullámvasúthoz? - kérdezte némi töprengés után.

- Igen! - kiáltotta Sandra

- Nem is tudom.. - vontam meg a vállam. Még sosem ültem hullámvasúton. - kicsit félek.

Sandra mellém lépett és megszorított a vállamnál fogva. - Gyerünk jó lesz! - mondta mosolyogva. - itt az ideje, hogy szórakozz!

Mélyet sóhajtottam, majd én is elmosolyodtam. - Rendben.

Vidáman a hullámvasút írányába futottunk, ám az én arcomról hamar lehervadt a mosoly, amikor megláttam ezt a szerkezetet. - Mi a franc? Ez egy vándor vidámpark nem? Hogy tudnak ekkora hullámvasutat építeni? Ez semmi esetre sem biztonságos.. Én nem hiszem, hogy..

Mikor lassan hátrálni kezdtem Peter szólalt meg: - Cara elmehetünk máshova is ha szeretnéd. De ki tudja mikor lesz ilyen alkalmunk legközelebb? Melletted leszünk, nem kell félned. 

Még egy hatalmas sóhaj, majd bólinottam és visszaálltam a sorba. Szerencsére nem állt nagy sor és az a pár ember is gyorsan lement, tekintve hogy ez az izé iszonyú gyorsan ment. És akkor jött a probláma. Sandra és Peter álltak elől, így ők egy kocsiba kerültek. Engem pedig mögéjük ültettek be. Peter és Sandra még a becsatolásukkal voltak elfoglalva, amikor szólni akartam nekik, hogy nem erről volt szó. Azonban amikor szóra nyitottam a számat egy férfihang ütötte meg a fülem. 

- Szia, bocsi, vársz valakit vagy szabad ez a hely?

A hang írányába fordultam mire egy rettentően jóképű srác állt előttem. Arcán megnyerő mosoly terült szét, ami látni engedte gyönyörű fehér fogait. Így ránézésre csak egy pár év lehetett köztünk. Mikor beletúrt a fekete hajába, akkor vettem észre, hogy kezd kínos lenni, a szótlanságom. Idegeségemben már majdnem a kérdésre sem emlékeztem mikor válaszoltam:

- Nem.. nem várok senkit.

Beült mellém, majdfelém nyújtotta a kezét. - David Peters

- Cara Snow - mondtam, majd kezet fogtam vele. Puha keze érintése kissé meglepett. 

- Minden rendben? - fordult hátra Peter. Mivel be volt kötve már nem tudott teljesen a mögötte lévő székre nézni, így rám nézett.

Keresztbe fontam a karom. - Igen mostmár minden rendben..

Peter értettlenül nézett mire intettem, hogy forduljon csak vissza előre. Az indulásig még volt pár perc, tekintve, hogy volt még mögöttünk egy pár üres kocsi. Mivel utálok csöndben ülni rávettem magam, hogy a szám nyitva tartása nélkül nézzek Davidre.

- Szóval, David. Mintha valami enyhe akcentust hallottam volna a hangodban. Hová valósi vagy?- igazság szerint semmit sem szeretek jobban az akcentusoknál, szóval egyből kiszúrtam azt. 

Ismét rám mosolygott. - Fura, hogy feltűnt, nem mindenki veszi észre egyből. Nos, igen. Londonból jöttem, igazából egy állás miatt költöztem ide nemrég. 

Kissé meglepődtem.

- London után ebbe a kisvárosba? Wow.. én mindig is gyönyörűnek tartottam Londont, nem biztos, hogy én ott tudtam volna hagyni.