Képzelet-Pillangók

Crossfire - [Yugbam]

Mindig ugyanolyan borzalmas volt.

Míg én egyet pördültem, két fájdalmas halálhörgés csendült fel a hátsó sorokból. Direkt nem néztem az arcokat, nem akartam emlékezni egyre sem, bőven elég volt az, hogy minden éjjel álmatlanul forgolódtam miattuk, míg hangjuk észveszejtően sokáig ordított fülembe.

Mindjárt vége - gondoltam magamban, a mozdulatokat pedig, melyeket szigorú tanárom belém nevelt, szinte már mint egy robot, úgy hajtottam végre. Minden érzelem, minden lelkesedés kiveszett belőlem, de az emberek még így is szerették nézni, hiába tudták, hogy aki az előadásomra jegyet kap, az utoljára az én táncomban gyönyörködhet.

Mit az én táncomban, a miénkben!

Mert ketten voltunk, a halál veszedelmesen ártatlan angyalai, akik tánccal próbálták enyhíteni a fájdalmat, s a félelmet.

A monoton pörgések, hajlongások és lépések közben én minduntalan páromat néztem, aki ismételten ragyogott. Neki persze könnyű dolga volt, fekete és arany színű fellépőruhája mellé egy vérvörös szemkötő is járt. Így hát az ő tánca tele volt élettel, míg én szinte haldokoltam.

Ahogy már lassan a közönségünk fele is.

De Yugyeom világéletében így táncolt: energikusan és olyan lelkesedéssel, mintha az élete múlna rajta. Ami jelen esetben igaz is volt, hiszen mi azért segítettünk másoknak meghalni, hogy életben maradhassunk. Nem kaptunk pénzt, nem voltak itt fényűző kocsik és nagy paloták. Örülhettünk, ha aznap épségben hazamehettünk mindketten, együtt.

Már csak az első sor van hátra.

Kis híján elhibáztam egy lépést, mikor rágondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer valaki hazáig követne minket, és esetleg még belesne az egyik ablakon, mikor mondjuk összebújva imádkozunk valami megértő istennek, hogy mentsen meg minket.

De én titokban mindig azt kértem, hogy ha én nem is, ő eltűnhessen innen.

Még a hányinger is elfogott, de ugyan, ki akarna ilyet tenni, mégis ki?! Végülis, csak az ország vezetősége vette a fejébe, hogy megöl mindenkit, aki hasztalan a társadalom számára, így csak a tehetségesek és a zsenik maradhatnak fent.

"A mások is hulljanak!"

Ez történik, mikor egy rakat idióta kerül hatalomra.

De jézusom, és ha a gondolataim elárulnak?

-Hé, Bambam, minden rendben van? - Yugyeom aggódó hangja rángatott vissza a rideg valóságba, ahol éppen az öltözőben ültünk, egy-egy cigarettára gyújtva.

Az enyém már szinte teljesen leégett.

-Pe-persze, csak nehéz volt a mai - sóhajtottam, de a témát képtelen voltam elterelni. Másról ugyan nem is beszélhettünk: ez volt a munkánk, ez történt velünk nap mint nap; és mivel a barátaink mind halottak voltak, kikapcsolódni sem nagyon volt mit.
-Igen, sok volt a gyerek - rázta a fejét Yugyeom bánatosan, majd kezemet megfogván még hozzátette:
-Hallottam őket.
-Kezdesz megbolondulni.

Mint mindannyian.

-Akkor meg mi lesz? Lelőnek, elvágják a torkom, elaltatnak? Nem hatna meg - szívből gyűlöltem, mikor ilyeneket mondott, ahogy gyűlöltem belegondolni a halálába is. Elveszíteni egy ilyen csodálatos embert, mint ő, akit szívemből lelkemből szerettem, hatalmas sorscsapás lett volna. Pedig minden nap szembe kellett néznem a ténnyel: egyszer le fogunk bukni, akkor pedig csúfosan véget fog érni számunkra ez az életnek nevezett szenny, amiben nap mint nap vergődtünk.

Csak Ő élje túl.

Istenem, csak Ő...

-Kim Yugyeom! - az egyik fegyveres őr szinte kitépte párom naplójának utolsó lapját a kezemből, majd a színpad felé lökdösött.
-Nem akarom! Bambam még nincs itt! - becsületemet vesztve sipákoltam, miközben az őr karjára akaszkodtam, mint egy kisgyerek. Akkor éppen úgy is éreztem magam: Bambam nélkül elveszettnek;

hiába tudtam hogy nem fog eljönni

a levél befejezése nélkül vaknak és tudatlannak; száznyolcvanhat centim ellenére pedig irtózatosan kicsinek.
Ráadásul, hiába minden tánctudásom, tudtam, hogy ha én kilépek az egyetlen Kunpimookom nélkül a színpadra, egy mozdulatot nem fogok tudni tenni. Nevetség tárgya leszek, kinevetnek, kinevetnek a halottak, ki hallott már ilyen dolgot!

Mire észbe kaptam, az őr bordáim közé ütött rohadtul megtöltött fegyverével, így én kénytelen-kelletlen kiléptem a közönség elé.

Nincs nálam a szemfedőm!

Pánikba esve pillantottam a hátam mögé, de a vastaps visszakényszerített a színpad elejére. Hiába próbáltam még a tekintetüket is kerülni, annyira könyörgőek voltak, annyira

szerelmesek?

szomorúak.

Elkezdődött a dal, de most szinte a ritmusát sem éreztem, a dallam is elnémult, üres volt az egész Bambam nélkül.

Bárcsak itt lenne! - behunyt szenmel, erősen imádkoztam magamban, mint mikor együtt fohászkodtunk isteneinkhez a nappalink kanapéján ülve. Így folytattam a lélektelen, halálra ítélt táncot. Ha abbahagyom, meghalok, ezt pedig nem tehettem sem Bambammel, sem magammal.

Bárcsak itt lenne, bárcsak itt lenne, bárcsak....!

De mikor a dal vége fele kinyitottam a szemem, legszívesebben visszavontam volna minden kívánságomat, sőt, talán még a táncban is megálltam volna, hogy kiengedjek egy velőtrázó sikoltást: de így csak egy fájdalmas nyekkenésre futotta, ahogy tekintete az enyémbe fúródott.

Ugyanaz a fehér inget és fekete bőrnadrágot viselte, amiben elbúcsúzott tőlem reggel,

Milyen szenvedélyes utolsó csók volt az!

és ugyanaz a mosoly bújkált szája sarkában - csak a szemei voltak végtelenül bánatosak.

A legelső sorban ült.

Tisztában voltam vele, hogy alig pár másodperc, és soha többet nem fogok tudni a szemébe nézni, de így képtelen voltam. A tudat, hogy mégis lebuktunk

Az a reggeli búcsúcsók!

teljesen megbénított, így monoton ütemben léptem a végső pozíciómba, miközben a szívem siralom-nyilak kereszttüzébe került.

S mikor a zene véget ért, már csak néhány üveges tekintet figyelt engem, és a vastaps ismét elmaradt.

°○°○°○°

Sziasztok! Hűha, lassan több, mint két hónapja nem voltam aktív wattpadon, amit szörnyen sajnálok :( Remélem azért nem hagytatok el teljesen, ha meg mégis, hát, így jártam. Írjátok meg kommentben ha tetszett, minden bíztatás sokat jelentene nekem💖