Képzelet-Pillangók

For him. [NoMin]

Olyanok vagyunk, mint egy szívnek két fele.

Troye Sivan - For him

Volt már valaha olyan érzésetek, hogy valamitek teljesen random módon fájni kezdett? Például ültetek a kanapén egy unalmas tévéműsor előtt, aztán a következő pillanatban egy elfolytott kiáltás kíséretében a térdetekhez kaptatok, mert 'jajj, az anyját, ez már megint fáj'?
Velem ez minden rohadt nap előfordult. Orvosnál is jártam a problémával, de elküldtek annyival, hogy növök, aztán ráfogták, hogy krónikus fájdalom. Ezt tíz évesen még úgy-ahogy elhittem, na de tizenkilenc éves gimnazistaként?
-Biztos a baromi unalmas életed miatt sajog így mindened - mondta a húgom, aki bezzeg kiskora óta mindig csak ment, barátkozott és esett-kelt folyamatosan.

Nekem ez az életforma sosem jött be.

Most is, frissen betöltvén a huszonkettőt, felkaromat szorongatva fetrengtem a kollégiumi ágyamban. Egyedül.
-Hajnali kettő van, basszameg - nyöszörögtem, majd felkeltem valami fájdalomcsillapítóért, de alig értem ki a konyhába, amikor is gyomromba hasított iszonyatos fájdalom, mintha valaki megrúgott volna.
Ezzel egyidőben ablakom alól hangos ordításra lettem figyelmes. Kíváncsian, de görnyedten nyitottam ki és néztem bele a hajnal kettői sötétségbe. A koli melletti téren telefonok megvilágításában pár fiatal őrjöngött, s egyik társuk a földön hevert, mozdulatlanul.
-Te jó ég - kerekedett ki a szemem, amikor láttam, ahogy az egyik állat fejbevágja a füvön fekvőt egy teli borosüveggel.
Nem foglalkozva azzal, hogy mindenemet hatalmába kerítette a fájdalom, szinte kirobbantam a lakásból egy szál pulcsiban meg alsónadrágban, telefonommal a kezemben, készen arra, hogy hívjam a mentőket vagy a rendőrséget. Nem hagyhattam, hogy megöljék azt a szerencsétlent.
-Állj! - sivalkodtam rájuk, mire elrebbentek a testtől, öntudatlan szemeik rosszindulatúan követtek engem, amint levetődtem a földre a csupa feketébe öltözött fiú mellé.
-Takarodjatok innen! Ki akarjátok nyírni a saját barátotokat? - hessegettem őket, mint valami nagyra nőtt varjakat, remélve, hogy nem fognak egyből nekem esni. Ám mivel nem tágítottak, magasra emeltem a telefonomat, amin már előre be volt pötyögve a helyi kapitányság száma.
-Ha nem tűntök el, rátok hívom a zsarukat! - fenyegetőzésem bevált, így végre egyedül maradtam a sebesülttel.
-Jól van Jeno, nyugi...emlékszel, hogy mit tanultál az elsősegély tanfolyamon, nem? Menni fog ez - motyogtam magamnak bátorításképpen, miközben óvatosan a hátára fordítottam a fiút. Nem tudtam, hogy az ismeretlen állapotától, vagy arcának gyönyörűségétől, de szám elé kaptam a kezem, s úgy bámultam őt.
Annyira igazából nem tűnt vészesnek az, ahogy kinézett: címlapfotókra íllő, sovány arcát jópár kék-lila folt tarkította, de ezek közül néhány régebbi volt. Világosbarna hajában sem találtam semmi árulkodó jelet arra, hogy betörte volna a fejét, de a sötétben ezt elég nehéz volt ezt megállapítani.
Minden további gondolkozás nélkül a karjaimba kaptam, és visszasiettem vele lakásomba, ügyelve arra, hogy véletlenül se üssem neki valaminek - na meg hogy ne vegyenek észre minket.
Óvatosan leápoltam az arcát, majd remegő kézzel lerángattam róla szűk, szaggatott nadrágját, fekete pulóverét és szintúgy fekete trikóját, ezzel felfedve milliónyi sebet ami mind vékony testét tarkította.
-Mit műveltek veled? - tátott szájjal húztam végig ujjamat kulcscsontjának vonalán, majd hasfalán is, hogy kitapogassam, nem-e tört el valamije. Lélegezni lélegzett, nem is nehézkesen, így aggodalomra sok okom nem volt, ám az (hogy akár évek alatt, de)sikerült összegyűjtenie ennyi vágást, zúzódást és horzsolást, nem nyugtatott meg.
Fájdalmaim nekem sem akartak elmúlni, így inkább álmoskásan az ismeretlen csodagyerekre dobtam az eddig használt takarómat, magamnak pedig megágyaztam a földön, közel hozzá. Még odalentről is éreztem csípős mentás-dezodorszagát, ami hiába facsarta az orromat kissé, mégis biztonságérzetet adott.
-Jóéjt - suttogtam, párnámba rejtve mosolyomat, ahogy az idegen csodálatos vonásairól ábrándoztam.

Reggel azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de azzal tisztában voltam, hogy alsógatyában voltam, és ismeretlen illatokkal voltam körbevéve. Mélyet lélegeztem, mielőtt a pánik teljesen úrrá lett volna rajtam, s rájöttem, hogy ennek az ágynak pont olyan édeskés illata van, amit annyira szeretek.

Hazataláltam volna?

Lassan feltornáztam magam ülő pozícióba, közben meg próbáltam nem üvölteni az oldalamba és a fejembe hasító fájdalomtól.
Teljesen ismeretlen volt a terep. A szürke lepedő, a sötét fából készült éjjeliszekrény és gardrób, na meg a sarokban álló íróasztal, amelyen olyan pedáns rend uralkodott, hogy az enyém igazán példát vehetett volna róla.
Valami derengett a tegnap estéről, arról, hogy a többiek bevadultak, és Jaehyun nekem esett amikor megpróbáltam elvenni tőle a drogokat, de ezen nem is tudtam tovább gondolkozni, mert a világ legédesebb kuncogása hangzott fel mellőlem, a földről.
Meglepődve pillantottam le a sötétkék pulóveres fiúra, aki egy párnát ölelve feküdt egy vékony takarón. Fekete haja homlokába hullott, komoly arcvonásai olykor egy-egy fintorba, illetve mosolyba rándultak.
Hasamra feküdtem, s úgy néztem őt vigyorogva, ahogy forgolódott. De amikor pulcsija felcsúszott az oldalánál, felfedve egy apró kék foltot a bordájánál, összeráncoltam a homlokomat. Nekem is pontosan ott volt sebem, csak sokkal nagyobb.

Nagypapa igazat mondott volna?

Kerek szemekkel emeltem a számhoz a csuklómat, és minden szemrebbenés nélkül haraptam bele olyan erősen, ahogyan csak tudtam.
-Ááh jesszusom már megint ez! - ezzel a kiáltással ugrott fel házigazdám, és aztán rajta volt a sor, hogy csodálkozva bámuljon.
-Te vagy az - mondtam halkan, inkább csak magamnak, mint neki, ő mégis rákérdezett.
-Miről beszélsz?
-Arról, hogy a nagyapám nem volt kattos öregember! Igazat mondott, hát nem hiába törtem magam össze minden nap, uramisten, az a sok kórházban töltött nap! - az agyam csak úgy kattogott, miközben magam mellé rángattam a sokkos fiút.
-Hogy hívnak?
-Lee Jeno.
-Nos Jeno, te vagy a lelkitársam, akit több mint tizenöt éve keresek. Én Na Jaemin vagyok - nyújtottam felé a kezemet, amit félénken rázott meg. El sem akartam hinni, hogy itt ült előttem az, akit amióta csak a legendát hallottam, fejvesztve kutattam.
-Miattad fájt mindenem kiskorom óta? - húzta el a száját, és nem tűnt túl lelkesnek. De a is kész csoda volt, hogy hitt nekem.

Amikor mindenki más bolondnak nézett.

-Igen, sajnálom - sütöttem le a szemem, belegondolva, mennyi fájdalmat okozhattam neki a hülyeségeimmel.

Még mindig fogtam a kezét.

-De megérte, Jeno - mosolyogtam rá, nevét ízlelgetve, majd hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem: -Megcsókolhatlak?
Jeno egy pillanatig riadtan nézett rám, de aztán közelebb hajolt hozzám, és úgy felelt.
-Eddig te csináltál mindent, most rajtam van a sor - egy félmosollyal érintette össze ajkainkat,

és akkor a két fiú érezte, ahogy sok-sok, évek alatt összegyűlt seb és érzelem kicserélődik bennük. Mindent megtudtak egymásról alig pár perc alatt, s végre úgy bújhattak össze Jeno édes fahéjillatú ágyában, hogy tudták

a Sors végre izgalmat

a Sors végre nyugalmat

szeretetet

hozott az életükbe.

💞💞💞

Fejetlencsirkehhh ezt most úgy neked dedikálom mert NoMin és mert imádollak❤
Remélem tetszett mindenkinek, kicsit kiírtam magamból ennek a hétnek a fáradtságát (: