Szív nélkül

6. fejezet

„Taszít és vonz..." (Pocahontas – Messze hív a nagy folyó)

Evelin számára sehogy sem elég a levegő. A férfi túl közel van hozzá, elég közel ahhoz, hogy belőle minden értelmes gondolat nyomtalanul elszálljon. Leó tekintetében vad, mindent felperzselni készülő lángok. És Evelin azt szeretné, ha ezek a lángok végigsimogatnák a testét, a lénye legmélyére hatolnának és végül a megsemmisülésig sodornák. Talán azt se bánná, ha egészen megsemmisítenék.

A férfi csak nézi, engesztelhetetlenül és bűnre csábítón. Evelin pedig azt kívánja, hogy bár ne is szólalnának meg, bár ne kellene mondani semmit, bár képes lenne arra, hogy egyszerűen csak kinyújtsa a kezét, megragadja a férfi szürke pólóját, és közelebb húzva őt magához elvesszen a csókjában. Annyira akarja érezni magán a férfi ajkát, érezni újra az ízét, azt a sötéten szétbomló, érzékiségtől fűszeres ízt, ami mintha azt suttogná, bármi lehetséges, bármi a világon. Megtörténhet, hogy egy olyan férfi, mint Nagy Leonárd, egy olyan nőt akarjon, mint amilyen ő. És megtörténhet az is, hogy ettől ő nem érzi úgy, hogy menekülnie kellene minél messzebb... Mert hát ábrándozni könnyű és biztonságos, a valóság azonban ijesztő és veszélyes.

Evelin felsóhajt. Pár perccel ezelőtt, a szobája magányában, ahogy kicsit összetörten (hiszen a férfi mindenre emlékszik, arra is, hogy felborult a biciklivel, amikor meglátta, és ez annyira zavarba ejtő) és értetlenül (mert hát mégis mit akar tőle a férfi? miért játszott vele a boltban, miért ejtette át? mire volt jó ez az egész?) ült az ágyán és a csokrot forgatta a kezében, megértette, hogy a döntés rajta áll. Dönthet úgy, hogy akarja a férfit. És dönthet úgy is, hogy nem akarja.

Tudja, hogy Leó elengedné, ha ezt kérné – hiszen megtette már egyszer, ott a parkban. A férfi nem rossz ember, lehet, hogy szeret játszani, lehet, hogy számtalan nőt vitt már ágyba, lehet, hogy szélhámos, de akkor sem rossz, Evelin ebben biztos. Talán azért, mert a férfi nem csábította el a parkban, holott megtehette volna, talán azért, mert mikor felborult a biciklivel, tétovázás nélkül sietett oda hozzá, talán egyszerűen csak azért, mert érzi. De bármilyen felkavaró és izgalmas volt mindaz, ami egy héttel ezelőtt a parkban történt, bármennyire is Leó tölti ki az utóbbi napokban az ábrándjait, mindez egyáltalán nem számít, mert az a lány, akit ez a férfi akar, a valóságban nem létezik, így hát nincs értelme annak, hogy ezt az egészet, ami még szinte el sem kezdődött, tovább folytassák.

Legalábbis ezt hitte Evelin, míg nem állt a férfi elé. Most fogalma sincs, mit hisz, arról pedig még annyi se, hogy mit akar. Most csak a vágy létezik, és a józanság lassan elillanó foszlányai. Hogy lehet rá ilyen hatással ez a férfi? És miért nézi? Miért nem szólal meg? Miért nem mondja el, miért jött? Hogy mit akar?

– Mit keres itt? – csúszik ki Evelin száján, de ez még mindig jobb, mintha valami ahhoz hasonló ostobaságot mondana, mint amit igazából szeretne. Például, hogy „csókolj már meg végre"...

– Szerintem elég egyértelmű – húzódik gúnyos félmosolyra a férfi ajka.

– Nem, nem az.

Evelin még mindig a mellkasa előtt összefont karral áll. Tudja, hogy gyámoltalan benyomást kelt, hogy olyan, mintha védekezne, de nem érdekli. Ez a férfi veszélyes, és Evelin szerint ezt tudja is magáról, ahogy valószínűleg azt is pontosan tudja, hogy Evelin most dühös és fél, miközben persze őrülten vágyik is rá, szóval teljesen mindegy, ha azt is felfedezi, hogy távolságot akar tartani tőle.

– Rájöhettél már, hogy nem vagyok az a fajta férfi, aki virágot vesz egy nőnek. Igazából te vagy az első, aki virágot kapott tőlem – pillant rá hamiskásan Leó.