Szív nélkül

10. fejezet

„... szárnyak nélkül szállnék..." (A Notre Dame-i toronyőr – Ott járnék)

Evelin nem tudja, mi zavarja jobban: a férfi letaglózó, szédítő közelsége, az illata veszélyes, mégis túlságosan vonzó sötétsége és a testéből áradó forróság, vagy az, hogy Leó pont úgy öleli át, hogy ő képtelen megmozdítani a karját, így aztán se megérinteni nem tudja, se eltolni magától. Talán Leó pont ezért öleli így – merül fel benne egészen elveszetten, mert a férfi ajka a füle mögötti érzékeny bőrt érinti, épp csak, de Evelin gerincén mégis elsöprő erővel fut végig a borzongás, és semmi másra nem képes koncentrálni, pedig muszáj, muszáj most összeszednie magát, nem lehet, hogy pusztán ennyitől így elgyengüljön, így szétrebbenjenek a gondolatai, csak egy cseppnyi józanság, ha lenne még...

Leó finoman az ajka közé veszi a fülcimpáját, aztán a szája már a füle alatti bőrt, majd a nyakát érinti, és Evelin akarattalanul hunyja be a szemét és hajtja félre a fejét. Mintha a teste nem is az övé lenne, mintha mindenestül a férfi birtokolná.

Az apró mozdulatra Leó mellkasából elégedett, már-már doromboló morgás tör fel, ami mintha kéjtől remegő visszhangot verne Evelin testében. A férfi nedves, forró csíkot rajzol a nyelvével a nyaka ívére, aztán már a kulcscsontját érinti, és Evelin azt akarja, hogy a férfi megcsókolja, érezni akarja, amint a nyelvük egymáshoz simul, érezni akarja a férfi ízét... Miért nem csókolja már meg?

Alig-sóhajtásnyi gondolatok vergődnek benne az eszméletért.

– Leó... – suttogja Evelin, de ahelyett, hogy figyelmeztetésként csengene, inkább kérésre emlékeztet a férfi neve.

Leó válaszul lejjebb csúsztatja a lány derekáról az egyik kezét, egészen a fenekéig, és mikor a ruha vékony anyagát kíméletlenül összegyűrve a legkisebb gyengédség nélkül, csupa mohósággal a fenekébe markol, Evelin szeretne közelebb húzódni a férfihoz, hozzányomni a csípőjét, és enyhülésért könyörögni, mert a lába közti legérzékenyebb pontba olyan élesen és hirtelen mar a sajgó, lüktető üresség, hogy attól valósággal megszédül.

Te jó ég, mit művel ez a férfi a testével? Hogy képes elérni néhány érintéssel és csókkal, hogy ő a lelke mélyén úgy olvadjon el, mint a tűző Napon feledett vaj?

– Leó – próbálkozik újra Evelin, ezúttal talán valamivel több meggyőződéssel –, mennem kell, nem is szóltam senkinek, hogy hozzád jövök. – A szavak a lány minden akarata ellenére vágytól ziláltak.

Leó mélyről jövőn, halkan kuncog, de közben a szája továbbra is őrjítő dolgokat művel Evelin nyakán és kulcscsontján. Érdes-édes érintések felfoghatatlan sokasága, és amikor a férfi megszólal, a lehelete cirógató és forró és...

– Hozzám jössz? Kicsit előre szaladtál, nem gondolod?

Evelin erőtlenül felnyög.

– Figyelj, Evelin, ez igazából nagyon hasznos – győzködi sötétségtől fülledt hangon a férfi. – Ha nem szóltál, nem kereshetnek nálam, tehát senki se fog minket zavarni. Maradhatnál... akár egész éjszaka... – Van valami csábítóan veszélyes ezekben a szavakban. Valami nyers és vad ígéret. És bár Evelin szeretné elengedni magát, szeretné hagyni, hogy elragadják az érzések, a félelem mégis pislákolni kezd a szíve mélyén. Ez most túl sok, egyszerűen ő még nem áll készen Leóra, semmilyen szinten.

– Nem mehetek holnap ugyanabban a ruhában dolgozni – motyogja erőtlenül, zavartan, mégis eltökélten. Épp csak tisztázták egymást közt a dolgokat, nem ájulhat most rögtön a férfi karjába. Nem, akkor sem, ha tébolyító, mennyire szeretné ezt tenni...