Szív nélkül

8. fejezet

„De szólok a nagy változásról..." (Az oroszlánkirály – Készülj hát)

Evelin incselkedve, játékosan néz fel Leóra.

– Azt hiszem, mégiscsak megérdemli, hogy behívjam.

– Folytatásban reménykedsz? – kérdi gúnyosan a férfi, de nem bántón, inkább aranyosan. Mintha ő épp ugyanúgy reménykedne abban a bizonyos folytatásban...

– Lehet – kunkorodik felfelé Evelin szája.

– Elég könnyű téged levenni a lábadról – jegyzi meg somolyogva Leó.

– Igazán?

Evelin szándékosan meglepetten megemeli a szemöldökét, és úgy kérdez, hogy azzal egyértelműen a férfi tudtára adja, hogy nem ért vele egyet. Végül is a legkevésbé sem könnyen kapható – vagy mégis? Amikor először találkoztak, hagyta, hogy a férfi megcsókolja, és hát tegnap is hagyta (akarta), de nem ment el vele sem először, sem másodszor. Evelin úgy gondolja, hogy bár mindketten tudják, hova tart a kettőjük dolga, de csak ezért még nem könnyű levenni a lábáról. Vagy lehet, hogy rosszul látja? De hát végül is mi számít könnyűnek? Ő legalább próbálja megismerni Leót, mielőtt ágyba bújna vele, ez csak számít, nem? Vagy ettől függetlenül mégiscsak könnyűvérű? Hiszen tudja, hogy többet nem remélhet egy érdekes és izgalmas kalandnál...

– Boszorkány vagy – nevet fel Leó telt és mély hangon, mely jólesőn végigborzolja Evelin idegszálait és melegséget csempész a szívébe. A férfi nevetése újra és újra ámulatba ejti – akár egy örökkévalóságig tudná hallgatni.

– Igen, ezt már volt kedves megjegyezni – mondja fanyarul, bár egyébként tetszik neki, amikor a férfi boszorkánynak nevezi. Ez olyan, mintha erős lenne, mintha bátor lenne, és hát mi tagadás, Leó mellett néha tényleg így is érzi magát.

– Tévedés, én sosem vagyok kedves.

Evelin majdnem vitába száll Leóval, mert szerinte a férfi sokszor igenis kedves, de inkább csak megrázza a fejét, és előveszi a kulcsát. Kinyitja a kaput, betolja a biciklijét és a fal mellé állítja (majd később hátraviszi a garázsba), aztán visszafordul, hogy bezárja a kaput, de megtorpan, mikor azt látja, hogy Leó még mindig a kapu előtt szobrozik.

– Nem jön?

– Még nem hívtál.

– Mi maga, vámpír? – kérdi derűsen a lány.

– Néha túl élénk a fantáziád.

– Nem néha – rázza meg a fejét nevetve Evelin, mert ezt igazán kár tagadni, és erre valószínűleg már Leó is rájött.

– Tényleg? – kérdi a férfi, mint aki meglepődött, majd elsötétül a tekintete. – Akkor mesélhetnél nekem arról, hogy amikor az ágyadban...

– Elég! – tiltakozik elpirulva Evelin. – Jöjjön inkább.

– Köszönöm – bólint somolyogva Leó, aztán belép a kapun.

– Fogadjunk, hogy erre ment ki az egész – jegyzi meg Evelin, ahogy gyanakodva méregeti a férfi roppant elégedett arcát.

Leó somolygása vigyorrá szélesedik.

– Nem vagyok én Pom Pom, hogy csak várjak meg kísérgessek.

Evelin egy pillanatra meghökken, aztán kirobban belőle a kacagás.

– Istenem – nyögi –, nem hittem volna, hogy maga valaha egy mesére fog hivatkozni.

– Miért? A Pom Pom gyerekkorom kedvenc meséje – mondja tettetett sértettséggel a hangjában a férfi.