Élet a palotában (befejezett)

28. Fejezet

Az ágyamba fekve nézem a plafont. Már napok óta nem aludtam. Egyszerűen elkerűl az álom. Felkelek és felveszem a köntösöm. Kisétálok a fogadószobába, ahol Choi vigyáz rám. 

- Ki szeretnék menni a kertbe - nézek rá.

- Igen Mama!

Kilépek az ajtón a fekete éjszakába. Telihold van, így a híd közepén megállok és felnézek rá. 

- Mama, aggódik valami miatt? - kérdezi Choi.

- Kicsit zavartak az érzelmeim. 

- Tudok segíteni bármiben?

- Talán. Ha nem baj, akkor szeretném valakinek elmondani a problémámat - nézek rá kedvesen.

- Persze Mama, nekem bármit elmondhat. Tudja, hogy megbízható vagyok!

-Igen tudom. Tudod, itt nincs olyan akinek az érzékeny oldalamat meg tudnám mutatni. Mindenki elvárja tőlem, hogy erős legyek, mint egy szikla. De legbelűl nagyon is sérülékeny vagyok. Régen minden bajomat meg tudtam osztani Sumjunggal, de most? Ki lesz az én támaszom? .... - nézek fel újra az égre, hogy ne vegye észre a könnyeim - Mikor még a Japán Birodalomban éltem csak egy kis szolgáló voltam. Hordtam a vizes vödröket és felmostam. Sokszor voltam a császári család közelében. Néztem őket, ahogy tanulnak, játszanak, és nagyon magányosnak éreztem magam. Egyszer, a Hercegnő születésnapján, egy jól megtöltött vödröt vittem. Siettem, mert késésbe voltam. Ilyenkor nagy takarítást csinálnak. Éppen akkor mosták fel a követ, amit nem tudtam. Megcsúsztam és elestem. A fejemet bevertem és az összes víz rámborult. Elvesztettem az eszméletemet. Senki nem tudja meddig feküdtem ott. Mikor magamhoz tértem valaki a karjaiban vitt. Mikor felnéztem rá, megdobbant a szívem. Wu Ji volt. Két évvel idősebb nálam. Ő talált meg. Ő volt az egyetlen aki tudomást vett rólam. Elvitt az istápolyba és naponta meglátogatott. Onnantól kezdve mindig együtt voltunk, ha a palotába jött az akkori Tábornokkal. Utána találkoztam a Kim családdal akik elhoztak ide. Sose bántam meg, hogy eljöttem velük. Ha ott maradtam volna, akkor nem találkoztam volna Sumjunggal - mondom mosolyogva, miközben letörlöm a könnyeim. 

- Értem, Mama. Ha nem haragszik elmondanám, hogy én mit  is gondolok - néz rám komolyan. Bólintok, hogy folytassa csak, nem haragszom meg. - Itt a palotában mindenki tudja mennyire szerette a volt Wangot. Felségedék voltak a palota örömforrása. És mindenki tiszteli, mert mikor a Wang megbetegedett, Felséged mellette maradt és ugyan úgy szerette. De ez már több mint négy éve volt. És most felbukkant az első szerelme. Tudom, hogyha a Wang még köztünk lenne, akkor Felséged rá se nézne a Tábornokra. De Mama, ideje tovább lépni! A Tábornok újra örömöt tudna Felségednek okozni! Mert mióta a gyászszáműzetésbe volnult elfelejtett mosolyogni. Mindig komoly, kiismerhetetlen arcot mutat az emberek felé. Ideje Mama, hogy Felséged is boldog legyen!

A hallotakon gondolkodva újra elfodulok tőle. A szívem valamivel könnyebb lett, de a szorítás megmaradt.

- Köszönöm Choi. Most már elfáradtam, vissza szeretnék menni.

Ma rendezik meg a születésnapi ünnepségemet. Ayana válalta, hogy megszervezi, mert ezzel szeretne köszönetet mondani. A Császár pár nappal ezelőtt visszatért a birodalmába, magunkra hagyva minket. De itt hagyta az ajándékát, amit a Hercegnő fog átadni a nevében. Felveszem az egyik legszebb ruhámat. Most először érzem, hogy boldog vagyok, mióta ide visszatértem. Izgatottan várom, hogy Ji Hoon bejöjjön és megkérjen, hogy menjek a Nagyteremhez. Le- föl járkálok a szobába mikor bejönn.

Az ajtó előtt megállok. Nagy levegőt veszek és felébólintok. Kinyílik az ajtó, ő pedig bejelenti az érkezésem. Lassan elindulok a trón felé. Mindenki meghajolva üdvözől. A trónon kivételesen nem a király ül, hanem én. Hisz most nem az ország ügyeiről kell dönteni, hanem a születésnapomat ünnepeljük. Leülök és intek, hogy felállhatnak.

Sorba érkeznek a Miniszterek és családjuk, hogy jó kívánságaikat elmondhassák. Boldogan fogadom őket. De csak akkor ragyog fel az arcom, mikor meglátom, hogy a hat herceg is eljött.

- Daebimama, sok boldog évet és egészségben teljes életet kívánunk önnek! - mondja Hae-Won herceg. 

- Köszönöm! Kérlek titeket, hogy foglaljátok el a nektek szánt helyeket, itt a trón mellett! - mondom. Ők meghajolva elfogadják a felajánlást. 

A következők a Japán Birodalom tagjai. 

Mind a ketten letérdelnek és elmondják kívánságukat. Ayana feláll és egy piros dobozt nyújt át. Átveszem és óvatosan kinyitom. A bársony dobozban egy gyönyörű hajtű van. Valahonnan ismerős! Emlékszem! Mikor a Japán Birodalomban voltam, a császárné a szárnya alá vett és megengedte, hogy én tisztítsam és rakjam fel neki a császári ékszereket. Volt egy nagyon gyönyörű, ami a kedvencem volt. Ez nagyon hasonlít rá.

- Látom Daebimama, felismerte! Ezt az Anyacsászárné küldi! Azt mondta, ön tudni fogja, hogy miért fontos ez az ékszer.

" -Mama, miért nem ezt veszi fel? - kérdeztem.

- Min, tudod ez túl fontos ahhoz, hogy hordjam. Csak évente egyszer veszem fel. - válaszolt kedvesen a Császárné.

- Mikor Mama?

- Ezt az édesanyámtól kaptam, mikor már nagyon beteg volt. Addigra édesapám már meghalt, így, ha anyám eltávozott volna, egyedűl maradtam volna. Ezt a hajtűt azért adta, mert különleges hatása van: felidézi az életünkben történt boldog pillanatokat. Így az ember nem érzi annyira egyedűl magát. Az egyetlen alkalom mikor fel szoktam venni, az édesanyám halálának évfodulója. Akkor kimegyek a hegyhez, ahol el lett temetve és elmesélem a pillanatokat, amik felidéződnek bennem. Ilyenkor remélem, hogy ő se érzi annyira magányosnak magát. "

Lassan visszacsukom a doboz tetejét és megigérem magamban, hogy én is csak különleges alkalmakkor fogom felvenni. Mert tudom, hogy hogyan érzett akkor az Anyacsászárné.