Hogyan tart örökké egy pillanat?

1. Fejezet, 1. Rész /Tudtam, hogy ő lesz!/

Emlékszem már, 2012 08. 24-e volt, azért emlékszem, mert ez számomra két fontos idő pont is volt, nagymamám születésnapja és az a nap amikor K. Márkkal beszéltem először facebook-on. 12 éves voltam, míg ő egy 20 éves srác fekete rövid haj, igéző szempár, kidolgozott test, csábos mosoly és magával ragadó kisugárzással rendelkezett. Úgy megörültem hiszen tudni kellett rólam, hogy 12 éves, nem szálkás testalkattal rendelkező és még az átlag magassággal sem rendelkeztem ebben a korban, mint a többiek. Más szóval kis éretlen, dundi törpének látszottam. Na de mindegy kezdjük is el az egészet.

Nyár vége volt, de még is iszonyat meleg volt. Éppen bent ültem a mamám szobájában, hiszen az egész család ünnepelte az ünnepeltet. Éppen görgettem a facebookon a bejegyzéseket, mikor hirtelen az ismerős ajánlásnál megláttam őt! Annyira megfogott a képe, emlékszem sapkában feszített a gyönyörű kék szeme arra késztetett, hogy jelöljem be.

- Jelöld be nem veszthetsz semmit! - gondoltam magamban - és megtettem.

Majd öt percre rá megjelent egy értesítés a rubrikába rányomtam és megláttam ,, K. Márk visszaigazolt ismerősnek " , a szívem iszonyúan kalimpálni kezdett;

- Mit csináljak? Ráírjak vagy inkább holnap? - vacilláltam magamban -.

Majd rá vettem magam és írtam neki egy sziát, majd öt másodperc múlva visszaírt egy sziát mosolygós emojival. Elkezdtünk beszélgetni, de úgy mintha már ismernénk egymást, de mégsem kérdezgettünk egymásról, elmeséltünk egymásnak mindent. Én elmondtam neki, hogy általános iskolába járok, erre ő megkérdezte, hogy milyen szeretek- e járni?,Milyen az osztályom?, Hova szeretnék tovább tanulni?, nagyon nagy érdeklődést mutatott irántam, ami nagyon jól esett. Elkezdtem neki válaszolni neki:

- Igen szeretek iskolába járni, viszont az osztályközösséget nem nagyon szeretem. Persze megvan hová megyek tovább, de ez nem rajtam múlik, hanem a szüleimen.

Ha szeretnétek tudni én nem ebbe a középiskolába szerettem volna járni, ahová jelenleg, hanem művészetibe azon belül is grafika, dráma, tánc vagy zene. Erre ő rákérdezett az osztályközösségre, hogy miért nem szeretem. Elmondtam neki, hogy folytonos atrocitások érnek, lenéznek, bántanak és megaláznak azért, mert a lányokkal barátkozom. Ő felháborodott választ írt erre, de nagyon meglepődtem!

- Miért bántanak?! Azért, mert másabb vagy, mint ők?! Különlegesebb - fejezte ki magát - csak féltékenyek rád.. - vágta rá -, mert te sokkal többet fogsz elérni az életben, mint ők! - fejezte be -

Nagyon jól estek a szavai és azzal bátorított, hogy álljak ki magamért. Teltek múltak a napok egyre többet beszéltünk. Volt hogy én írtam rá, volt hogy ő, nagyon jó baráti viszony alakult ki közöttünk, majd mikor egyszer kibökte..

- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te meleg vagy?

Nagyon felháborodtam ezen, hogy hogy merte ezt megkérdezni, hiszen alapból érzékeny vagyok és mivel ez a kérdés nagyon bántó volt számomra, nem adtam neki rá választ... Közben rohamosan érkeztek az üzenetek, amikben bocsánatot kért nem olvastam el, csak ültem és néztem a profilját.. Amikor hirtelen szemet szúrt az adatlapján, hogy az érdeklődési körében nem csak a nőket, hanem a férfiakat is megjelölte. Majd fogtam magam, egy kicsit megnyugodtam és a kérdésére visszatérve igennel válaszoltam. Majd jöttem én:

- És te?! - próbáltam kérdezni aranyosan -.

- Én? Én biszexuális vagyok - vágta rá büszkén -.

Folytattuk a beszélgetést tovább és most én kérdezgettem róla!

- Te tanulsz még?, esetleg dolgozol?, ha igen mit?, Mik a céljaid esetleg álmaid? - kérdeztem -

- Ő aranyosan és szépen leírta, épp rendőrnek tanulok és ebben is fogok elhelyezkedni. Álmaim?!, hát lássuk csak - felelte -, hát a célom egyértelmű! Elvégezni az egyetemet és elhelyezkedni és megélni ebből. Álmom sok van, mint ahogy mindenkinek megtalálni az igazit, vagy is már megtaláltam - válaszolta -.

Elkezdett a szívem olyan gyorsan verni, hogy meg sem tudom ezt magyarázni! Izgatott lettem! Elkezdtem gondolkozni, hogy lehet én vagyok az?! Nagyon izgultam és inkább rákérdeztem.

- És ki az a szerencsés illető? - kérdeztem idegesen -

- Leventének hívják - válaszolta -.

Csalódottnak éreztem abban a pillanatban magam, nem tudtam hova tenni magam, de hát mit is várhattam?! 12 éves vagyok, ő 20... De hirtelen folytatta.

- Leventével egy csapatban táncolunk több, mint két éve - folytatta -. Az elején még bizonytalan voltam a nemi identitásommal kapcsolatban, de még is megfogott valami benne, tudtam, hogy köztünk nem csak barátság lesz, hanem sokkal több - mesélte -. Eleinte barátság extrákkal indítottuk, majd sokkal több lett belőle és már másfél éve együtt vagyunk.

Nagyon magamba zuhantam abban a pillanatban, viszont még sem olyan érzést éreztem, hogy fel kellene adnom, mert ebből még sülhet ki valami.

- Együtt lakunk egy éve mindent együtt csinálunk - mesélte boldogan -.

- Én a kis 12 éves fejemmel mit tehettem volna?! Így hát próbálta, azt kelteni, hogy ennek örülök, de higgyétek el egyáltalán nem.

Majd egyszer fogtam és párnapra eltűntem a közösségi oldalról, mert nagyon magam alatt voltam... Nem tudtam mit tegyek, mivel sokat kellett tanulnom inkább tanultam. Tudni illik a szüleim elég szigorúak voltak a tanulás szempontjából, ezért minden jegyemről tudtak, ha esetleg egyest hoztam?! Egy hét szobafogság, de ha anyumon múlt és látta, hogy tényleg tanulok enyhített rajta. Anyummal már akkor nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, de mint minden gyerek én sem voltam vele teljesen őszinte. Nem mondtam el neki az iskolában történő bántalmazásokról, sem a nemi hovatartozásomról. Akkor még nem ilyen volt a világ, mint mostanában. És én is rettegtek az elutasítástól, attól hogy a szüleim kidobnak otthonról, vagy esetleg emiatt bántanak az a párnap elég gondolkozási idő volt számomra!