Hogyan tart örökké egy pillanat?

1. Fejezet, 8. Rész /ÚjraTervezés!/(+18)

Egy tipikus Novemberi nap volt. Felkeltem egy hófehér szobában, igen a kórházban voltam, annyira vakító volt az egész terem, mintha káprázna a szemem. A szobában két ágy volt és persze az egyik üres. Kikeltem az ágyamból, elhúztam a függönyt és kinéztem az ablakomon.. Mindent dér borított fura volt az egész szituáció, hiszen a környezet maga is elég elvont volt és persze ez hatott rám is. Visszahúztam a függönyt és leültem az ágyamra, fájt mindenem.. Kapkodtam a levegőt és olyan érzés volt, mint amikor befulladtam, de nem volt nálam se a pipám, se semmi.. Csak meredten néztem ki a fejemből, az egész olyan érthetetlen és megmagyarázhatatlan.. Nem tudom szerintem teljesen elvesztettem önmagam, ekkor hirtelen megrezzent az éjjeli szekrényen a telefonom. Ő írt. Nem tudom, mit mondhatnék neki, mert nem akarom felzaklatni, hiszen tudom milyen lobbanékony természet képes megverni mindenkit.. De, ezért szeretem még jobban, hiszen védelmez, amit senki sem tesz. Mellette biztonságban érzem magam.. Épp megakartam nyitni a beszélgetésünk, mikor hirtelen nyílik az ajtó..

- Jó reggelt, Attila! - szólalt meg egy szelíd hang.

- Öhm.. Jó reggelt Önnek is nővérke! -, a nővérkém igen fiatal volt, olyan huszas éveinek elejében járt.. Vékony, hosszú világosbarna a haja és átlagos magasságú.

- Hívj csak Anitának - mosolyogva rám nézett. - Szóval fel kell vázolnom neked a helyzetet. Nagyot sóhajtottam és csak a lábam elé néztem és mélyen gondolkoztam. - Van pár zúzódás, meg kell hagyni jól helyben hagytak, de nyugodj meg a szüleid megtették a feljelentést. Nem akarlak zavarni csak elszerettem volna mondani ezeket, meg hoztam pár gyógyszert ami talán segíteni fog az állapotodon és ne feledd még vár rád pár vizsgálat, de addig is pihenj. Elköszönt és becsukta maga után azt a hófehér ajtót.

Hátravetettem magam az ágyon, de az ágyneműn nagyon lehetett érezni azt a fertőtlenítő szagot. Néztem a plafont, majd éreztem a zsebemben, hogy újra rezeg a telefonom, de most már inkább megnézem. Márk volt 53 olvasatlan üzenettel és 17 nem fogadott hívással. Szegény biztos azt hitte, hogy haragszom rá mivel megígértem, hogy aznap mikor haza érek azonnal írok neki, de nem tettem és lelkifurdalásom is lett emiatt. Csak feküdtem abba a hófehér szobában és az üzeneteit olvasgattam. Olyan furcsa érzés volt a szobában tartózkodni.. Minden hófehér volt és "tiszta", de benned van az a tudat, hogy még is mennyi beteg hozzáért és milyen piszkos.. Nem tudom lehet ez csak egy metafora?!.

- Szia! Milyen volt a napot? - Na mi az?! Miért nem írsz?! Talán megharagudtál rám?! - Kérlek írj vissza nagyon aggódok!!!.. - Miért nem veszed fel?! Kérlek vedd fel! Hallani akarom a hangod, hogy minden rendben!..

És így folytatódtak az üzenetek. Vacilláltam, hogy el-e mondjam neki.. Végül felhívtam. Kicseng, közben a párna csücskét birizgáltam idegességemben és próbáltam magam megnyugtatni, hogy nehogy elbőgjem magam, mert bármi is történt nagyon megviselt és ez tényleg már az utolsó csepp volt a pohárban.

- H-haló?! - Aggódott, hallottam ahogy beleszólt a telefonba.

- Szia! - próbáltam nem sírni.

- Hogy vagy? Mesélj kérlek, azt hittem már megharagudtál rám és örökre kizártál az életedből! - Megremegett a hangja. Soha sem hallottam így..

- Ígérd meg, hogy nem borulsz ki és nem teszel semmi, oké?!

- Ati! Mi történt kérlek mondd el mert már nem bírom..

- Hááát.. Kórházban vagyok. 

- Miiii?! Hol vagy?! Melyik kórházban?! Mi történt?! Most azonnal mondd el, kérlek!!! - A hangján éreztem, hogy ebből nem fog jó kisülni.