Hogyan tart örökké egy pillanat?

1. Fejezet, 11. rész /KÉT hét/ (+18)

Egy hét telt el azóta, hogy Márkkal találkoztam. Gondolkoznom kellett, sokat gondoltam rá és sírtam miatta. Nehéz volt abban a pillanatban mikor megölelt. Ott a parkolóban, akkor egy  különös érzés kerített hatalmába, ami nem kézzel fogható, de még csak meg sem magyarázható. Szeretem ez tény és igaz, de attól még fáj, hogy így bánt velem, hogy ismét fölöslegesnek éreztem magam. 14 évesen sokszor gondoltam arra, hogy milyen lehet meghalni. - Vajon kinek hiányoznék? Sokan jönnének el a temetésemre? Szüleim és a testvéreim megsiratnának? Márk is eljönne? - ezeken töprengtem, amikor a fizika tanár kérdése félbeszakított mindent.

- Attila kiszámoltad a V-t? - szegezte nekem a kérdést. Én meg, mint a hülye gyerekek néztem ki a fejemből. Nem tehettem róla, hiszen soha sem voltam jó fizikából. Igazából, nem is érdekelt voltak ennél fontosabb dolgok, habár nem tudom, hogy ez mennyire fontos, de nekem igen is az.

- Őőő... Nem tudom Tanár úr, nekem ez nem megy. - sóhajtottam egy hatalmasat. Éreztem közben magamon a tanárom szúrós tekintetét. - Erőlködhet, de sohasem tud rávenni arra, hogy egy ilyen szaros feladatot én kitudjak valaha is számolni. - mondtam magamban. Ez igaz sokkal több időt fektettem abba itthon, hogy puskát csináljak, mint hogy bemagoljam ezeket a szarságot. Most komolyan kifogja ezeknek a hasznát venni? Maximum a zsenik.

Péntek volt. az utolsó óráról sietősre vettem az iramot és siettem haza, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, ami nálam a konzollal való játékot jelentette. Hazaérve anyukám várt, aki árgus szemekkel figyelt arra, hogy a fiával minden rendben van-e. Lepakoltam a táskám a szobámba és kimentem a nappaliba. A nappaliban leültem a vajszínű bőrfotelbe és elkezdtem beszélgetni vele;

- Milyen napod volt? - kérdezte anyukám, miközben a konyhában mosogatott.

- Elment. Te is tudod milyen a kapcsolatom a fizikával, a kémiával és a matekkal. - mondtam nevetve.

- Hát igen, de megnyugtatásként mi sem voltunk jobbak. - nevetett.

- Anya. - nyögtem ki a szót.

- Igen, fiam? - megfordult, hogy láthasson.

- Apával voltak nehézségeitek a kapcsolatotokban? - kérdeztem leszegezett fejjel.

- Ez milyen buta kérdés.. Persze. - sóhajtott fel. - Apáddal mindig veszekedtünk volt, hogy kis időt külön is töltöttünk, amikor ti kicsi voltatok. Kidobott. - ekkor ő is a köveket nézte. Voltak nagyon csúnya veszekedéseink, volt, hogy csak egy kis dolgon kaptunk össze, de utána megbeszéltük és kibékültünk. - mosolygott.

- Értem. - mondtam egy kicsit megnyugodva. - Bemegyek játszani a szobámba, ha nem probléma.

- Nem. Menj csak nyugodtan, de ha bármi bánt nekem nyugodtan elmondhatod. Tudod, néha jó lenne ha így tudnánk beszélgetni.

- Igen, anya! - mondtam. - Csak tudod nekem is rossz végig hallgatni a problémáidat... Mert magaménak is érzem és szeretnék segíteni, de nem tudok... Ezért zárkózom tőletek el, mert nem tudom elfogadni azt, hogy mennyire fáj neked... Sajnálom. - mondtam magamba miközben a szobámba mentem.

Nagyon nehéz nekem. Sokan nem gondolnak ebbe bele, mert miért is ne. Mondják tökéletes gyerek. Kitűnő tanuló, jó a művészetekben, intelligens, tisztelettudó. Hiába van két bátyád, ha ők csak féltestvéreid. Te vagy az édesapád egyetlen vér szerinti fia. Neked kell, majd unokákat nemzened, hogy a család neve öröklődjön. Jó eszed van, hát akkor miért is ne várjuk el tőled mindenből a maximumot. Első gyereknek lenni nagyon rossz... És az, hogy a szüleid benned látják azt, hogy leszel valaki még nehezebbé teszi. Nem nagyon mászkáltam ki. Ritka volt. Hazajöttem megtanultam, majd játszottam ez volt a megszokott.

Mikor elindítottam a játékot, elgondolkoztam. Feloldjam Márkot vagy ne? Ez a kérdés volt bennem. De végül feloldottam facebookon és a számát is levettem a fekete listáról. 

Hajnali fél egy körül lehetett az idő mikor megcsörrent a telefonom. Vajon ki lehetett... Persze, hogy Ő.

- Halló. - szóltam bele a telefonba. Erre csak szipogás hallatszott a vonal túlsó végén.

- Márk mi van? - sóhajtottam fel nagyot - ezzel azt próbálva mutatni, hogy nem nagyon izgat. Sírt nagyon is. - Márk mi a baj mondd el! - kicsit megijedtem. Valamit magyarázott, de nem értettem. - Márk te bebasztál?! - mondtam idegesen. Hallottam egy hümmögéshez hasonló hangot. - Hol vagy? - Körözgetek. - valahogy leszűrtem. - Hol? - emeltem a hangomon. - Előtted. - lefagytam. - Mi?- ezt tudtam csak kinyögni. - Gyere ki, kérlek. - mondta szipogva. - Várj, mindjárt.

Gyorsan felkaptam egy melegítőt, pulóvert és a cipőmet. Kinyitottam az ajtót és láttam, ahogy a szilvafának van támaszkodva a túloldalon. Elakart indulni, de elesett.. Gyorsan odarohantam, hogy felemeljem a hóból, mert akár meg is fázhat. Jéghideg volt a teste és az ajkai lilák voltak.. - Márk, Márk! - szólongattam, de semmi válasz reakció. Megijedtem elkezdtem bőgni és magamhoz öleltem. Hideg volt, akár csak egy hatalmas jégkocka. Az arcát az enyémhez emeltem és odaszorítottam, majd megcsókoltam. Ekkor egy kis nyöszörgést hallottam meg. Felpróbáltam emelni..  Nagyon nehéz volt. - Hogy lehet valaki ennyire "kövér"? - gondoltam magamba. Halkan megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami lehetetlen volt.. Az a kis jelző elkezdett csilingelni, hát a faszomat már... Gyorsan bevittem a szobámba levetkőztettem bent és lefektettem, betakartam. Addig kimentem a konyhába melegíteni neki egy kis teát és homlok borogatást csinálni. Csöndben tevékenykedtem a konyhába nehogy valaki meghalljon és felkeljen. Anyám, ha felkelt volna és észre vette volna, hogy még nem alszom állandóan benézett volna a szobámba. Ezt nagyon elakartam kerülni, nehogy lebukjak, de lehet megértette volna. Apám, hajnali 4 körül felkel, hogy elkészülődjön a munkába. Szóval, a cipőjét bevittem a szobámba, ezzel csökkentve a lebukás veszélyét. Mikor végeztem a szobába belépve láttam, ahogy Márk dideregve fekszik és nyöszörög letettem a teát és a borogatást az asztalra, hogy oda letudjak mellé ülni az ágyra. Elkezdtem simogatni az arcát és kérdéseket tettem fel neki;

- Márk! Nem kell hánynod? - suttogtam. Hozok neked vödröt, ha kell. Erre csak a fejét megrázta, hogy nem. - A homlokodra teszem a forróborogatást, oké? - mondtam nyugodt hangnemben. Ő erre bólogatott. - Kérsz forró teát? - szegeztem hozzá ismét a kérdést. Bólogatással válaszolt ismét. A tarkója alá nyúltam, hogy óvatosan felültessem egy picit, de csak annyira, hogy belekortyolhasson a meleg teába. Beleszürcsölt, majd megszólalt; - Köszönöm. Én pedig egy mosollyal díjaztam megszólalását. 

Letettem az asztalra a teát, majd közöltem vele, hogy én a földön alszok. Gyorsan levetkőztem, szerencse, hogy sötét volt, mert nem akartam, hogy meztelenül lásson. Habár már mindegy, mert fürödtünk együtt. Odasétáltam az ágyamhoz, hogy egy jó éjt puszit adjak neki, mikor hirtelen magával húzott és szorosan magához húzott. Persze, hogy kifliben aludtunk és én voltam a kicsit. Ekkor hátamba fúrta arcát és megszólalt; - Ez kellett nekem. - erre a kijelentésre arcom égett és elvörösödött. Szerencse, hogy nem látta. Bár valami nagyon zavart, hogy éreztem valami nagyon mocorog alul és le is blokkoltam..  A férfiassága keményedett meg és éreztem, ahogy a fenekemet bökdösi. Erre nekem is beállt a merevedést. Zavarban voltam nagyon, de élveztem a helyzetet. Azt, ahogyan magához szorít, megcsókol és kiejti, hogy szeret.

- Ez a két hét, még sem két hét lett. - gondoltam magamban, miközben orrom alatt kis vigyor helyezkedett el.

Fáradtak voltunk... Lelkileg és fizikailag is. Ránk fért egy kis pihenés. A tudat, hogy mellettem aludt, olyan biztonsági érzetet adott, hogy rögtön lehunytam a szemem és álomba szenderültem.

Elhoztam a 11. rész. Köszönöm azoknak, akik olvassák a történetem és kommenteket hagynak, esetleg vote-olnak rá. Sokat jelent nekem, hogy itt vagytok. Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott az új rész,de képzeljétek felvettek az egyetemre * tapsvihar a háttérben*, aminek nagyon örülök és csak most jön a neheze. Még egyszer megszeretném köszönni, hogy olvassátok! sok puszi nektek! ♥