Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

I. - Mert ilyen Angel Price

A fenyők feketén ölelték körbe a csendes főutat, a csillagok kristályos fénye ragyogta be a fekete égboltozatot, melyhez a lámpák sárga fényára társult. Fájt az éles, fehér fény, ami párosult a minden levegővétellel egyre csak szúróbb érzéshez a tüdőmben. Ahogy a betonhoz csaptam a bakancsom, félelem ébredt bennem.

A betonúton rohantam, ázott hajamat pedig az arcomba csapta újra és újra a langyos szél, nem volt hideg, de mégis úgy éreztem, halálra fagyok. Remegtem, de ez nem akadályozott meg a mozgásban, így nem lassítottam, el akartam tűnni innen.

Legszívesebben ordítottam volna az arcomat maró könnytől, de csak csendben zokogtam. Azt hiszem, a sokk, a végső felismerés volt az, ami nem hagyott tovább rohanni. Megálltam a kívülről békésnek tűnő házacska előtt, és a földre estem. A szőrmés kabátot erősen szorítottam a vizes ruháimra, és alig bírtam levegőt venni. Éreztem, ahogy az ördög fekete vére kúszik a gondolataimról a szívemre, ez a vér volt minden, amit tettem, éreztem a rosszat mindenütt.

Körbeölelt, én is az voltam. Az ajkaim teljesen elnyíltak, így markoltam a földet. Láttam, ahogy a könny- és vízcseppek az orromról a barna, száraz talajra esnek, a szívem a bordáimat verte, feszegette, így próbált menekülni.

Az ereimben pedig száguldott, pezsgett a vér, mely egy mély sebből szivárgott, mikor elért a hasfalamhoz. Hangosan zihálva bámultam a kezeim, melyeket vörösre festett egy másik dolog. Teljes testem beleremegett ebbe, nem tudtam volna mozdulni, még ha veszett vadkanok is támadtak volna nekem.

- Angel! - ordított valaki az utca másik végéből. Nem néztem fel, tudtam, ki az, és nekem ennyi elég is volt. Hallottam gyorsuló lépteit, majd azt, ahogy megtorpant pár lépésre tőlem.

- Angel, kelj fel! - utasított hangosan, de nem rángatott fel, meg sem próbált a közelembe jönni. Lehet, hogy félt tőlem, ez gyakran megesett a környezetemben élő emberekkel, nem volt meglepetés számomra.

- Ne ordítozz velem! - ziháltam, a szavakat pedig a fogaim közt szűrtem, a kezeim ökölbe szorítottam, így felmarkoltam egy kis földet.

- Én... Nem ez lett volna a vége. - Éreztem a hangjában a félelmet és az ijedtséget, azt is hallottam, hogy hátralép egyet, hiába próbálta megelőzni, hogy ne ugorjak neki.

- Azt mondtam, ne! - Az arcába vágtam a homok állagúra morzsolt földet, és felálltam. Ő köpködött és a szemét dörzsölte, miközben egyre hátrált, menekülni akart, de bennem már nem voltak gátak, és ezt csak magának köszönhette.

Az immáron vöröses szőrmekabátja lecsúszott a válláról, így vizes ruhája fedte csak didergő testét, majd rohanni kezdett. A nyomában voltam, a düh, fájdalom és tanácstalanság ösztönzött erre, melyek mind a mi hibáinkból eredtek. Rohantam utána, még a borzalmas sajgást is amennyire csak tudtam, elnyomtam.

- Angel! Nem vagy gyilkos! Állj le! - Szinte sikítva kiáltotta vissza, mikor már a senki földjére értünk. Miért állítja ezt olyan biztosan?

***

Mindent elnyelt a békés fény, mely sárgán láncolta magához a reggelt. A kölyök szél cirógatta a fehér ház falára szögelt csengettyűket és a gyenge ágakat. Az ég tiszta volt és pompás, mint egy király, mely mindenki és minden néma uralkodója, a kisváros felett eresztette el a reggelt.

A kocsi ablakán is bereppent a langyos, selymes szellő. Kinyitottam a járművem halványkék ajtaját, és kiléptem a fakó járdára, majd ledobtam bakancsom mellé a parázsló csikket és eltapostam. Kifújtam még az utolsó füstfelhőt, majd felnéztem az épületre, és képtelen voltam nem elvigyorodni - egy kissé kárörvendően. Kezemet a farzsebembe mélyesztettem, majd elindultam az ajtó felé, amely ki is nyílt, csak előttem.