Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

III. - A másik véglet

 Tele volt kristály fényű csillagokkal a sötét ég akkor este, a tücskök zaja zümmögött a csend helyett. A Mel's lassan zárt én magam pedig ott álltam valahol, a falatozó és a part közt. Vártam. Vártam Keith Heart-ot egyedül és nem tudtam miért is mentem el. Gyalog jöttem, mert most nem hiányzott a zaj. Egy ideig a csillagokat figyeltem, fehér fényüket és a holdat, olyan mesés volt, mindig is lenyűgözött. Aztán megpillantottam egy alakot, aki lassan közeledett, majd mikor elém ért megtorpant. Már éreztem azt az ibolya illatot, ami akkor forrósággal társult. Kék szemeivel érdeklődve fürkészte arcom, nem szólt semmit. Fekete haja kissé rendezetlenebb volt, ajkai pirosabbak, kirázott a hideg, ahogy az én kék íriszeim az övéivel találkoztak. Valami nem volt rendben, magamban harcoltam magammal. Majd ő elmosolyodott, ekkor a kínos érzés távozott belőlem és én is viszonoztam. Keithnek egész „rosszfiús" mosolya volt, ami elvarázsolta az embereket.

- Menjünk a partra! – mondta csendesen, mire bólintottam, nem némultam meg csak fölöslegesnek éreztem a szavakat.

- Apám Vietnámban szolgál... - kezdett bele, de most nem akartam elbújni ezek elől.

- Az idősebb nővérem Lisa, már nem él velünk. Anyám gyakran iszik apám miatt, már teljesen elvesztette a reményt, nem hisz benne, hogy visszajön. Várja a sárga borítékot. Hills helyébe teljesen véletlenül léptem, először nem akartam, de aztán kezdtem belejönni a dologba. Az emberek szerint egy bunkó lettem, azóta. Nincs sok barátom és nem cigizek. – Szinte az egész életé elmondta pár mondatban, aztán rám nézett, tudtam mire vár.

- Van egy féltestvérem, a bátyám John, akivel nem túl jó a kapcsolatom... sőt az egész családommal nem túl fényes. Az emberek szerint elviselhetetlen, érzelemmentes bunkó vagyok, ami nagyrészt igaz is. Azt hiszem, nem tudok szeretni. Az egyetlen ember, aki közel áll hozzám az Charlie Montgomery. A bandám ugyanolyan vesztesekből áll, mint én. – Én is befejeztem a történetem, s akkor már homok volt a lábunk alatt.

- Hogy érted azt, hogy nem tudsz szeretni? – kérdezte halkan Keith, és közben leült a homokba, én is így tettem.

- Hát... képtelen vagyok kötődni az emberekhez – vontam meg a vállam.

- Talán csak nem találtad meg azt az embert, akihez képes lennél... hogy lett Angel a neved? – kíváncsiskodott tovább Heart.

- Anyám szerint úgy néztem ki, mint egy dagadt angyal baba – nevettem el magam kissé feszülten, erre ő is így reagált, csak kissé felszabadultabban.

- Szerintem szép név – jelentette ki teljes egyszerűséggel.

- Mit jelent a medál? – most én kérdeztem és a piros gitárpengető alakú bilétára pillantottam, ami bordónak tűnt a sötétben.

- Apámtól kaptam, mikor egyszer óvodában azzal vádoltak, hogy senki nem szeret. Lehet, hogy hülyeség, de ez emlékeztet arra, hogy mennyit is ér a szeretet... nem is tudom miért kötöttem ehhez - szorongatta a medált.

- Lehet, babonás vagyok... ha rádöbbenek, hogy szeretek valakit vagy szeret valaki muszáj megszorongatnom, ez gyerekkoromból ered. Nagyon bizalmatlan, szeretet hiányos kölyök voltam... De ez már belém égett. – Keith erősen szorította a piros követ. Pár percig nem szóltunk semmit, csak bámultuk a morajló, sötét tengert.

- Mondhatok valamit Angel? – törte meg végül ő a kínossá vált csendet, én pedig felé fordultam.

- Baj ha... ha, meg akarlak csókolni? – Összeszorított szemmel mondta ki ezeket. Egyértelműen félt attól, hogy mit fogok felelni.