Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

XVI. - Színültig csillagos a tenger

 Három évvel később

 A szél halkan sírdogált a fejfák közt, ott koborólt, mint egy szellem. Kezeim közt a lila virágot is meg- megérintette de nem maradt már itt hang, mely útitársául szolgált volna. A kis márványtábla kedvesen ácsorgott a zöld fű közt. Lassan hajoltam le elé és helyeztem a jelképes földhalomra a csokrot. Mikor felálltam kezeim zsebembe mélyesztettem. Már két éve nem jártam itt. Sok idő eltelt azóta és semmi nem szűnt változni. Elmosolyodtam.

- Már rég voltam John, tudom. Csak egyszerűen sok idő volt magamban is eltemetnem téged. Igen, jól látod végre van normális borostám is - nevettem halakan és a világosbarna borostás arcomra simítottam ujjaim.

- Na, meg a hajam is rövidebb és göndörebb is. Apa mit szólna ehhez... - fájdalmas levegőt vettem és az ég felé pillantottam, mely aznap oly fenségesen ragyogott felém.

- Kár, hogy olyan régen leléptek innen. Magamra hagytak, mint mindenki. Csak te lennél még itt... ha itt lennél, de talán a szellemed sem kíváncsi rám. Hisz senki sem az, de ez kijárt nekem tudom - hunytam le a szemeim és hagytam, hogy beleborzongjak a rajtam futkosó szélbe.

- Megöregedtem John.

Nem maradt senkim, aki fiatalon tartson, aki életben tartson. Minden nyárral csak egyre magányosabb Newgreens nyárfás tája. Minden költözővel csak hangosabb a tenger elnyelő moraja. Minden felidézett fájdalommal csak fakóbbak az emlékein. Mindenki elment, csak én maradtam hátra, engem hagytak itt. Azt hiszem ez a bűntetésem, hogy nem becsültem eléggé az időt mely nekem adatott, hogy nem hagytam elég helyet a szívemben. Így büntetnek arany ujjaikkal a dérkönnyes alkonyok. Így kínoznak fenséges palástjukkal a partotérő hullámok. Így mérgezem lassan magamat én, a szívtelen szörnyeteg, kinek még magához sincs kegyelme.

Van, ami marad, de a másodpercek vérző zajában a legszebb dolgok vésznek oda. Ez az élet véres rendje. Azt hiszem.

...

 A rózsák sárgásan olvadoztak a méregzöld levelek közt. Oly puhán bomlottak a vérengző tüskéik közül, mintha nem is tartoztak volna oda soha. Azonban mégis ott voltak, Isten tudja milyen okból, de így kellett szírmot bontaniuk. Délutáni fények uralták a csendet, de egyben meg is koronázták fejem felett az eget. A metszőolló élesen sercegett, miután elnyeste a selyemvirágok torkát és a leválaszott szárak a földre hullottak. Nesztelen haldokoltak tovább. A némaság körülöttem a csenddel kelt igazán életre, melyben a távoli hangfoszlányok táncoltak, mintha a régmúltból hordta volna őket csak nekem, az én kedvemért. Azonban egy kis zajocska sem tudott nekem eleget ígérni figyelmemért cserébe. Így a szél egy időre sértetten halgatott el Newgreensben.

Emlékszem, csütörtök volt. Már hosszú ideje csak figyeltem a magas rózsabokrokat, mikor meghallottam. Egy dallamot sodortak felém a nyárfák suttogó levelei. Valaki dúdolászta, olyan tökéletesen lehetett hallani a hangtalanságban. Elvis. Egy pillanatra lehunytam szemeim és felidéztem. Öszzerezzentem, majd kirohantam a kapun, szívem fékezhetetlenül dobogott. Az autóút közepén álltam meg fejem fölött a nyárfák olyan ismerősen zizegtek. Minden körbeölelt, magábafoglalt. Megállt, ahogy észrevett, a dúdolása félbeszakadt, ő csak ott megtorpant tőlem csak pont tisztán látható távolságban. Kezei és háta tele volt aggatva táskákkal. Olyan volt akár egy álom, a sós szél hirtelen édesen csípte arcom. Messzi alakját oly kicsinynek ábrázolták a hatalmas lombosok. Megindult felém, de alig lépett párat s kezei közül kiestek a táskák, majd ő maga is térdeire rogyott, hogy tenyereivel támaszkodjon a világos aszfalton, arcát is annak szegezte. Én pedig csak rohanni kezdtem felé, emlékszem arra a langyos szélre, mely akkor közrefogott. Arcomon végigszaladtak az első könnycseppek és letérdeltem elé, ő akkor már zokogott. S, ahogy felemeltem arcát, belőlem is hisztérikusan törtek fel a belső érzéseim hangjai. Bár már sötét szakállt növesztett rá az idő, bőre kissé sáros volt, kék szemei pedig fakón emlékeztek vissza, mégis ő volt az. Visszajött. Erősen öleltem magamhoz és ő is így tett. Ujjai pólomba martak, arcát éreztem vállamba furja minél közelebb. Lehetetlen volt.