Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

II. - A mi sarunk

Az emberek sosem voltak képesek teljes szívükből szeretni és ragaszkodni, még akkor sem, ha így érezték, mert ők mindig másol jártak, a világ mesés pontjain elmerülve a szabadságban és a fényben. Mindig csak szabadok akartak lenni, akár a ketrecébe zárt oroszlán, s hiába tagadta bárki is ez így volt és így is marad. Newgreens- t is ez a nyomasztó bezártság fojtogatta, minden nap, túl egyszerű volt itt élni, nem volt ismeretlen, és ezt mindenki érezte, tudta. A Nap azon a reggelen is fülledt meleget hozott magával a kisvárosba, a Mel's felől már áramlott a lusta levegővel a meggyes illat, ami rátelepedett a csendes utcákra. A nyárfák az utak szélén meg- meg rezzentek a langyos szellő játékára, csend volt és pótolhatatlan béke. Imádtam figyelni a néma utcát, fejem felett forgó égboltozatot, az évek múlását a környezetünk színeiben. Óvatosan fújtam ki a füstöt, mely fodrozódva kúszott szemeim elé, majd el is tűnt onnan. Átkulcsoltam a lábaim és így figyeltem tovább, a járdaszegélyről kémleltem az élet halk szavait. Ha nagyon összpontosítottam, akkor hallottam a tenger moraját, amint a homokos partot mossa. Ez volt mindenem, ami maradt, de még sem tudtam ragaszkodni hozzá, ha akartam sem. El akartam tűnni Newgreens- ből.

- Még mindig csúnya az arcod - telepedett le mellém Charlie és vállamra hajtotta a fejét.

- Még csak egy hete. Majd begyógyul - ütögettem meg a csikket így a hamu lepergett.

- Miért csináltad? Nem kellett volna megverekedned a döntetlenért - érdeklődött a vállamon szuszogó.

- Én ilyen vagyok Charlie, de ezt tudhatnád már - erre a lány csak óvatosan bólintott.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy el kéne innen húznunk a csíkot? - néztem az utca vége felé, ahol eltűnt az út.

- Néha - felelte halkan, majd mindketten némaságba temetkeztünk, hogy kirázzon a hideg a szabadság felemelő gondolatától. Itt születtünk és itt is térünk majd örök békére, ezt gondoltuk legbelül, ami földhöz láncolt minket. Jobban, mint bármi más. Ez a tizennyolc év is értelmetlen volt.

1952. augusztus 20 -án csöppentem ebbe a világba. Anyám szerint sápadt voltam és mindig csak hisztiztem, de véleménye szerint az kárpótolta, hogy szép baba voltam így tudott kérkedni velem a többi anyukának. A családban volt már egy gyerek, viszont ő nem anyám gyereke volt, csak az apánk volt ugyanaz. John Price, a bátyám jó kiállású, magas, elég férfias vonásokkal rendelkező fiatalember, igazából csak a kék szemünk az, amiben hasonlítunk, meg talán pár vonásunk. Én alacsonyabb termetű, szőke, hullámos hajú voltam, a majdnem teljes ellentéte. Igazság szerint kisebb koromban sosem értettem Johnt, olyan volt, mint akinek nincsenek is érzelmei, mint egy robot, akinek a szülei mondják meg, mit tegyen és ő ezt vakon követi. Aztán felnőttem és megijedtem, mert kezdtem olyan érzelemmentessé válni, akár csak ő, s ezt idővel el kellet, hogy fogadjam, azonban az sosem nőttem ki, hogy senki nem mondhatja meg, hogyan éljem az életem. Kettőnk közt viszont, még a kapcsolat sem volt gyümölcsöző és lehet ez abból eredt, hogy nem tekintettem igazi testvéremnek.

- Szóval akkor ez mindenkié? - fordult felém Heart, a motorjának támaszkodva nézett hol rám, hol a zúgó tengerre. Bólintottam majd léptem egyet hátra és én is a járművemnek dőltem.

- Sajnálom... - morogta az orra alatt, mintha nem is gondolta volna komolyan a szavait, mindig így beszélt.

- Micsodát? - fordultam felé én is, majd összefontam karjaim a mellkasom előtt. Kék szemeit figyeltem, tökéletesen olyan árnyalatú volt, mint a tenger.

- Hogy így megvertelek - jelentette ki határozottan, mintha egy kissé még is büszke lett volna magára. Végignéztem az arcán, az övé is sebhelyes volt és néhol be is lilult, a telt alsóajka is felrepedt. Most volt időm jobban áttanulmányozni a vonásait, állkapcsának vonala elég hangsúlyos, kissé hegyesebb orr, de mégis pont illik az arcához, vastag, fekete szemöldök és hosszú szempillák, s ha az ember jobban elmerül, akkor még apró szeplőket is felfedezhet.