Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

V. - Ha itt hagynám...

 Épp azt figyeltem, ahogy Charlie szürcsöli a vaníliás shaket, amire természetesen én hívtam meg. Egy idő után felnézett rám, valószínűleg nem értette miért nem szólok semmit arra, hogy szürcsöl, ugyan is én utáltam, ha valaki így iszik.

- Mi van veled Angel? Olyan nyugodt vagy és ez furcsa – vonta össze vörös szemöldökeit. A fejemet a tenyeremmel támasztottam, kijelentése után pedig az utcára vezette a tekintetem. Fáradtan hunytam le a szemeim.

- Tudod, nekem még korán van... - morogtam magam elé, mire ő az asztal másik oldalán közelebb húzódott az ablakhoz. Nem volt senki ilyenkor a Mel's- ben csak az alkalmazottak, ők pedig elvonultak. Túl korán volt még ilyenkor élni, a város sem nyüzsgött. Bár Newgreens mikor nyüzsgött?

- Nézd az utcát, olyan üres és csendes, de a távol még is olyan zajos, nem látod, de még is tudod... Olyan, mint te Angel - mesélte mosolyogva Charlie, mindig ezt csinálta, hasonlítgatott és elemezgetett.

- Zajos vagyok belül? Miből gondolod? – fordultam felé még mindig könyökölve.

- Midig is egy fura kölyök voltál, én már csak tudom. Már ezer éve ismerlek, kívülről csendes vagy és kiegyensúlyozott, de ha jobban megismer az ember rájön, hogy belül viharos tenger vagy. Angel mondd el, mi kavar benned vihart? – barna szemeivel nem engedte a tekintetem és mintha tényleg folyamatosan engem próbált volna fejtegetni. Ez volt Charlie Montgomery másik fele, ami nem mutatkozott gyakorta, de még is ott volt. Néha jól esett, hogy törődik velem. Talán ő volt az egyetlen.

- Elmehettél volna pszichiáternek is, ha már ennyire kiismered az embereket. – Egyszerűen még képtelen voltam beszélni, ez nekem akkor nagy falat lett volna.

- Talán, akkor elmondanád végre ki vagy Angel – kissé dühösnek és csalódottnak tűnt mikor ezeket a szavakat kimondta, tudtam, hogy én jobban ismerem őt, mit ő engem és ez neki rosszul esett, de még egyszerűen nem ment. Még nekem is időre volt szükségem.

- Egyszer annak is eljön az ideje és akkor te lehetsz az első, aki teljesen megismer – sóhajtottam és a puhán rózsaszín égre néztem fel, melyen vattacukor felhők legeltek.

- Ígéred? – a vonásai ellazultak.

- Ígérem! – mondtam határozottan.

- Vésd a szívedbe! – parancsolta már kis molyos kíséretében. Mire mellkasom bal oldalán egy x-et rajzoltam mutatóujjammal. Ujjam után gyűrődött a fehér póló és tudtam, hogy hazug vagyok és ezért utáltam magam. Én tudtam, már előre sejtettem, hogy az első nem ő lesz. Az első akaratomon kívül is Keith Heart lett volna, talán akkor már az is volt. Ez pedig mind az én hibám volt.

Ledobtam a világos farmerkabátom is a homokba és megálltam egy pillanatra, hogy körbenézzek, ugyan az a látvány, mint évek óta, de még is mindig más. Ahogy az ember idősebb lesz, változik, mindig mást jelent neki a zúgó tenger. Akkor a tehetetlenségemet éreztem magam körül, mikor belerohantam a hideg vízbe, leláncolt, ideláncolt, oda, ahol arra ítéltek, hogy itt éljem le az egész nyomorult életem. Charlie vörös haja, amint a kék tengerhez ért azonnal hajszálaira bomlott és el is vesztette az színét. Tehetetlenül, gyengén hagyták a szálak, hogy sodorja őket a ritmusosan hullámzó víztömeg. Már olyan mélyre mentünk, hogy a nyakunkig körbefont a víz. Figyeltük a messzi határát égnek és tengernek. A víz még hideg volt, de elviselhető. Charlie elmosolyodott.

- Miért maradunk még midig? – kérdezte halkan és kissé reménytelenül is.

- Talán másol, már nem lenne ilyen csend, talán máshol idegenek lennénk... Nem tudom. – Én magam sem igazán tudtam erre a megfelelő választ. Az emberek otthon maradnak, az emberek néha félnek.