Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

XI. - Amikor a díszlet összedől

 Anyámra emeltem a tekintetem. Velem szemben ült, a kis, fehér asztal másik felén és egy magazint olvasgatott. Máskor mindig beszélt hozzám, de egész más lett, mióta visszajöttem. Mivel nem találtam az ő tekintetét, így a narancssárgában úszó, meleg szobában kezdtem kalandozni. Minden olyan nyári mámorban úszott, ahogy a sárga függönyökön beömlöttek a sugarak. Minden sokkal könnyebbnek tűnt akkor. Anyám egy idő után felnézett az újságoldalai közül és feltolta orrára a kerek szemüvegét. Nem tudtam kiolvasni, mire gondolhat. Azt hittem valamivel megint le fog támadni, de csak elmosolyodott.

- Charlie áthívott hozzájuk kicsim – mondta teljesen egyszerűen. Még úgy tűnt örül is neki. Furcsálltam a dolgot, de nem ellenkeztem. Bólintottam majd egy szó nélkül kisétáltam az ajtón, pedig beszélhettem volna vele. Megkérdezhettem volna, mi baj van.

Charlie szobájának kellemes, mézes, friss illata volt, mint a tulajdonosának. Segített elfelejteni néha azokat, a dolgokat, amik nyomták a lelkem, de persze ez a súlyuktól is merőben függött. A kis helység világoszöld falai pedig csupa derűt árasztottak az ide betérőknek, hazudnék, ha azt mondanám nem szerettem itt lenne, vagy egyáltalán Charlieval lenni. A krémszínű takaróján hasaltam és egy magazinba merültem el, legalább is próbáltam, de valahogy mindig azon kaptam magam, hogy máson gondolkozom.

- Na, mesélj Angel! – ugrott mellém az ágyba és ő is az újságot kezdte tanulmányozni, egyik kezét áttette a másik oldalamra és felülről olvasgatott tovább.

- Még is miről? – kérdeztem.

- Ne legyél bamba! Tudom, hogy valami gondolkozik az a nagy, buta fejed – kocogtatta meg a fejem, mosolyogva.

- Te meg akkor nem játszd a tudatlant Charlie, jól tudod miről van szó – grimaszoltam felé fordulva.

- Igazából, drága Angel, nagyon sok minden van, amit nem tisztáztál velem. – Végre rám nézett Elvis helyett.

- Mi lenne az?

- Például, mióta tudod? Hogy jöttél rá, hogy Keith is az? Miért nem mondtad el hamarabb? – arckifejezése ezekre a kérdésekre teljesen elkomolyodott. Tudtam, hogy rosszul esett neki az, hogy nem adtam hamarabb a tudtára.

- Úgy tizenhárom voltam mikor rájöttem. Ezt a kérdést inkább fordítva kellene feltenned és nem is tudom, hogy miért nem mondtam el neked. Charlie, te csak egyszerűen el tudtad volna mondani valakinek ezt a nagydolgot? – néztem barna szemeibe, nem volt bennem semmi erősebb érzelem. Hosszú idő óta volt valaki, akivel igazán őszintén tudtam beszélni és ettől teljes békesség töltött el, nem kellett menekülnöm. Bele haltam volna, ha tovább kell futnom.

- Igazad van... sajnálom, hogy nem voltam melletted – sütötte le a szemeit. Ez egyáltalán nem a te hibád volt Charlie, az egész világnak kellett volna velem lennie, hogy segítsen, de azt hiába vártam volna. Hiába várta volna bárki is a világ csak egy szép díszlet volt, ami jogtalanul mondott ítéletet, semmi több.

- Ez nem a te hibád és nem is a te feladatod volt, hogy támogass, mikor nem is adtam tudtára senkinek, hogy szükségem lenne rá. – Erre újra rám nézett.

- De akkor is a barátod vagyok. De most már itt leszek, ígérem – mosolyodott el meghatódottan és szorosan magához ölelt, és Charlie be is tartotta az ígértét.

xXx

 Az ég dühös volt ránk aznap, talán azért, amit a szeremmel tettem, amit nekem adott. Szürke felhőivel fenyegetően figyelt minket, bármelyik pillanatban elfogyhatott a türelme és a tengert is maga mellé állította, de mi ennek ellenére a pályán voltunk, én magam pedig, az immár sáros földutakat kapartattam a motor hátsó kerekével. A kis domb aljában Charlie, Keith és Jose figyeltek, várták, hogy beérjek és reménykedtek, hogy mindez rekordidőn belül történik, már csak egy hét volt a Burn- ig.