Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

XIV. - Ég veled

Eljött a nap, amire ha csak belegondoltam összeszorította a szívem, kifacsarta aztán rá is taposott. Fáradtan és lassan ballagtam felfelé a kis emelkedőn, egy régi dallam járt a fejemben, olyan, amire sírnak az emberek és nem jó kedvükből. A későnyári fények mintha halkan dalolták volna, azt a szánalmas dallamot. Csend lett volna, ha a tenger nem látogatta volna egész életünkben a partot. Olyan szúró, hasogató érzés feszegette gyenge bordáim akkor reggel. Nagybácsikám háza felé tartottam, Steve bácsi túl közel állt hozzám, ahhoz, hogy ne érdemeljen meg egy beszélgetést.

Ráfeküdtem a csengőre és vártam, kissé idegesen dobolva tornacipőmmel figyeltem a fa ajtót magam előtt. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy nem elveszve lát, így ki kellett használnom ezt a csodás napot. A bejárat nyikorogva tárult ki és az alacsony, pocakos, kissé elhagyott Steve először zavarodottan nézett rám, nem volt benne biztos, hogy én vagyok az, de aztán felismert. Teljesen máshogyan viselkedett, egy szó nélkül tessékelt be én pedig be is léptem a kissé tonhal szagú épületbe. Elmosolyodtam, ahogy előcsalta azokat az aranyozott emlékeket belőlem ez a hely.

- Ülj le kölyök! - mutatott a székre, amin egy perce még Gilbert hevert. Helyet foglaltam és ő is ezt tette, türelmesen nézett a szemeimbe.

- Igazad volt, úgy van, ahogy mondtad Setve bácsi - vontam meg a vállaim, és így az a hatalmas kő végre leesett a szívemről. Erre ő azonnal hatalmas mosolyt eresztett felém és felállt az asztal elől, majd megindult a nappali felé. Összevont szemöldökökkel figyeltem utána.

- Én tudtam Angel, de nekem nem tartozol magyarázattal, de azért köszönöm, hogy elmondtad. Azonban meg kéne tenned nekem egy szívességet - kiabált ki az étkezőbe a nappaliból. Az ő reakciója mindig is más volt, mint a többi emberé. Furcsa, Steve bácsi elég furcsa ember volt.

- Persze - válaszoltam, mire visszatért, kezében két apró macskával. Az egyik vörös volt, még a másik fehér.

- Kiderült, hogy ez a vörös dög nem is fiú és ide pulyált nekem. Tudom, hogy nem a legszebb jószágok, de nem akarnál haza vinni legalább egyet? Anyád biztos örülne - nézett az egyik nyávogó kicsire.

- Jó, rendben, de csak egyet - adtam be a derekam. A vörös felé nyújtottam a karom és az ölembe vettem, hogy vakargathassam a füle mögött, azt az anyja is szerette. A buta macska pedig dorombolva dörgölőzött a tenyeremhez, pont olyan jóllakott volt, mint Gilbert. Steve elismerően bólintott felém, nem tagadhatom nagyon bírtam az öreget.

Kismacskával a kezemben léptem be a lakásba, tudtam, hogy apám nincs itthon. Benéztem a fénysugarakkal festett konyhába, de édesanyámat nem láttam.

- Anya! - szólítottam meg, mire sietve lépkedett elém, a spejzból került elő. Megtorpant, ahogy meglátta az apró állatot a kezemben. Elmosolyodva pillantott fel rám.

- Édes istenem Angel, nagyon tündéri cicus - áradozott és fehér arcára boldog vonások rajzolódtak, szerettem így látni.

- Én nem nevezném tündérinek, de azért puha - nevettem óvatosan, mire anyám szorosan ölelt magához egyik kezében a kismacskával, még az arcomra is nyomott pár anyai csókot. El sem hiszem mennyire hálás volt egy kis, dagadt állatért. Csak mosolyogni tudtam rajta.

xXx

Egy éles dudaszó vágott bele a csendes pihenőnkbe, azonnal lerohantam az emeletről, egyenesen ki az utcára, nem is gondolkoztam. Az arany színek körbe ölelték a kék autót, s a jármű előtt ott várt az, aki a szívemhez legközelebb harcolta magát. Őszinte mosollyal arcán várt, de pontosan tudtam, mi az, ami igazából zajlódik benne. A madarak fecsegve töltötték ki a fájdalmas űrt köztünk, egészen addig, amíg szorosan magamhoz nem öleltem Keith- et. Itt volt az, amitől annyira rettegtem, búcsúznom kellett. Miért kell mindig elengedünk azokat, akiket szeretünk? Ujjaimmal terepmintás felsőjébe kapaszkodtam, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetett volna kezeim közül. Még utoljára magamba szívtam nyugtató ibolya illatát. Ő is ölelt, majd miután körbepillantott egy apró csókot nyomott az ajkaimra.