Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

XV. - Hideg hibáink oka

 A sötétkék, nehéz függönyöket lomhán kérte táncra az novemberi utolsó fuvallatok egyike. Szótlanul figyeltem ki a résen, mely az üres utcákra engedett kilátást. A magány elrabolja az ember hangját, s hosszú időkig keringőzni hívja. Igen, akkor már lassan december volt, négy hónapja ment el Keith, egyszerűen mintha nem is lett volna, hír sem volt felőle, csak az emlékei maradtak melyekből éltem azon a kezdődő, zord télen. Az idő pedig Newgreensben megfagyni látszott, és az hőmérséklet is jelentősen lehűlt, a csontom összeforrt és sebeim is eltűntek. Akkor még nem dolgoztam, de lassan ideje volt nekem is munkába állni, és úgy tűnt Steve- nél lenne is állás az autóbontóban. Úgy látszott beköszöntött az idő, mikor is fel kellett nőnöm és ez eszméletlenül fájt, mert mindezen csak egy ember osztozott velem: az én öreg, vörös barátom, Charlie. Talán egész életemben ő volt az egyetlen, aki nem hagyott el engem. Istentelenül hiányoztak azok a szikrázó, mámoros nyarak és végül egy decemberi, fagyos napon rá kellet döbbenjek: azok a napsugarak már soha többé nem szaladnak majd be kedveskedve a sárga, kis szobám ablakán, frissen simogatva a fehér paplanok között, hogy felébresszenek és a pálya felé csaljanak, a Mel's édes, ismerős illatával karöltve. Nekem pedig bele kellett ebbe törődnöm, még ha minden erőmmel ellenkeztem is. Már nem tudtam elfutni. Vége volt és ilyen egyszerűen megszakadt, még csak el sem köszönhettem tőle.

XXX

A jeges levegő a csontjaimig hatott, visszafordíthatatlan volt minden. A fenyők feketén ölelték körbe a csendes főutat, a csillagok kristályos fénye ragyogta be a fekete égboltozatot, melyhez a lámpák sárga fényára társult. Fájt az éles, fehér fény, ami párosult a minden levegővétellel egyre csak szúróbb érzéshez a tüdőmben. Ahogy a betonhoz csaptam a bakancsom, félelem ébredt bennem.

A betonúton rohantam, ázott hajamat pedig az arcomba csapta újra és újra a langyos szél, nem volt hideg, de mégis úgy éreztem, halálra fagyok. Remegtem, de ez nem akadályozott meg a mozgásban, így nem lassítottam, el akartam tűnni innen.

Legszívesebben ordítottam volna az arcomat maró könnytől, de csak csendben zokogtam. Azt hiszem, a sokk, a végső felismerés volt az, ami nem hagyott tovább rohanni. Megálltam a kívülről békésnek tűnő házacska előtt, és a földre estem. A szőrmés kabátot erősen szorítottam a vizes ruháimra, és alig bírtam levegőt venni. Éreztem, ahogy az ördög fekete vére kúszik a gondolataimról a szívemre, ez a vér volt minden, amit tettem, éreztem a rosszat mindenütt.

Körbeölelt, én is az voltam. Az ajkaim teljesen elnyíltak, így markoltam a földet. Láttam, ahogy a könny- és vízcseppek az orromról a barna, száraz talajra esnek, a szívem a bordáimat verte, feszegette, így próbált menekülni.

Az ereimben pedig száguldott, pezsgett a vér, mely egy mély sebből szivárgott, mikor elért a hasfalamhoz. Hangosan zihálva bámultam a kezeim, melyeket vörösre festett egy másik dolog. Teljes testem beleremegett ebbe, nem tudtam volna mozdulni, még ha veszett vadkanok is támadtak volna nekem.

- Angel! - ordított valaki az utca másik végéből. Nem néztem fel, tudtam, ki az, és nekem ennyi elég is volt. Hallottam gyorsuló lépteit, majd azt, ahogy megtorpant pár lépésre tőlem.

- Angel, kelj fel! - utasított hangosan, de nem rángatott fel, meg sem próbált a közelembe jönni. Lehet, hogy félt tőlem, ez gyakran megesett a környezetemben élő emberekkel, nem volt meglepetés számomra.

- Ne ordítozz velem! - ziháltam, a szavakat pedig a fogaim közt szűrtem, a kezeim ökölbe szorítottam, így felmarkoltam egy kis földet.

- Én... Nem ez lett volna a vége. - Éreztem a hangjában a félelmet és az ijedtséget, azt is hallottam, hogy hátralép egyet, hiába próbálta megelőzni, hogy ne ugorjak neki.