Angel Price, Színültig Csillagos (befejezett)

IX. - Nélkül, drága tengerem

Érzelmek. Most, hogy itt vagytok minden hihetetlenül kusza és megoldhatatlan, el sem hiszem, hogy valaha kívántalak titeket. Persze nem állítottam soha, hogy nem vagyok szerelmes belétek, de túl nagy teher vagytok. Főleg, hogy rózsás ujjával, pont a szerelem fertőzött meg, mindközül a legszívtelenebbik testvéretek.

A rádió üvöltve töltötte be az egész házat és az ablakomon szivárgott ki az utcára, a cigaretta füsttel együtt. Csak a földön feküdtem és bámultam a sárga, tapétás falat. Már két napja nem tettem ki a lábam a lakásból, nem találkoztam senkivel, már túl sok volt, ami történt, csak egy kis magány kellett. Ezért senki nem kérhet számon. Apám elment kocsikat rátukmálni egy vagyonért gazdag idiótákra, anyám a barátnőivel ment le a partra, köztük Charlie anyjával, John pedig isten tudja hol volt, az is lehet egy szobával arrébb. Dúdolni kezdtem egy számot, majd hangosan énekelni, az sem érdekelt, ha minden járókelő meghallja, vagy ha a bátyám a szomszédban épp egy újkeltű barátnőjének hízeleg. Erre a gondolatra el is vigyorodtam. Csak mindent el akartam felejteni.

- Fogd be öcsi! - dörömbölt ajtómon egy idő után John. Szóval végig otthon lett volna?

- Kussolj te! - ordítottam vissza. Egy ideig nem kaptam választ, így ismét elkalandoztam és a tökéletlenül, tökéletesen sárga szobám látványában vesztem el ismét. Azt hiszem az a tuskó választotta nekem ezt a színt, aki most kinn áll az ajtóm előtt. Igaz eleinte utáltam, de mostanra egész megkedveltem, mert nem nyomta rá még jobban a hangulatomra a bélyegét. A fehér ágyammal és szekrényemmel pedig pont tökéletesen azt sugallta mindenkinek, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott, kedves fiúcska vagyok. Ez vicces így elgondolva, magamat elképzelve így.

- Angel, gyere ki! - csak nem érte be annyival, hogy nem hallattam tovább a nevemhez hű hangom. Elnyomtam a cigim a kis kerámia tálban, aminek a közepére egy kék liba volt festve. Emlékszem még apámtól kaptam, mikor rájött, hogy cigizek, mert szerinte ez férfias, szerintem meg egy életrövidítő szar, de már teljesen mindegy és késő is. De legalább ennyi férfiasat talált rajtam az öreg, ha már az arcszőrzetem is szőkén akart kinőni, vagy ha már anyám vonásiból többet kaptam.

- Mit akarsz már? - ültem fel a fényes, fa fapadlón és a kis rádió felé nyúltam, hogy lehalkítsam.

- Egy szívességet akarok kérni... - ez persze már nehezebben jött ki belőle.

- És ahhoz miért kell ki mennem?

- Csak gyere már ki Angel! - csapott a fehér ajtómra. Sóhajtottam egyet és felálltam. Nem szerettem, ha ő nyer, de furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi ennyire fontos. Elfordítottam a kulcsot és kitártam az ajtót unottan néztem rá.

- Mi van? - kérdeztem, kis sértettséggel a hangomban, de hisz megzavarta a semmittevésemet. Nem szólt, de annyira utáltam azt a nézését, ahogy akkor nézett rám, mikor tudta, hogy mit fogok csinálni és ez neki kedvezett, pedig én egyáltalán nem akartam.

- Utállak - indultam le a fehér lépcsőn, őt szídva. Előre tudta, hogy le fogok menni. Ha kijöttem a szobámból, mindig megpróbáltam valami hasznosat is csinálni. Nyikorgott a lépcső mikor leléptem az utolsó fokról nyomomban a testvéremmel. De abban a pillanatban meg is torpantam egy pillanatra megállt a tekintetem az ajtónk mellett ácsorgó szőke, rövid hajú, magas lányon. Feszengve szorította a bőrkabátját, feltupírozott tincsei közül kilógott a hatalmas, kör fülbevaló, vadítóan vörös rúzsa ajkait tétszer akkorára duzzasztotta, ruhája ráfeszült és mosolygott, bár elég műnek tűnt. Elvigyorodtam, csak sajnáltam magam és mindenkit itt.

- Most komolyan John? Azt hittem ennél több évet jártál iskolába. Azt akartad, hogy féltékeny legyek, hogy milyen csajt szedtél fel, mert nekem nem menne? - fordultam vissza a lépcsőn állóra.