Princess? No. I Am A Queen

1

A hercegnő

Egyszer volt hol nem volt...

- Anya~ - kérte anyukáját, a még 5 éves Linali, hogy jöjjön játszani. A királyné gondterhelt arccal nézett vissza rá, majd elmosolyodott. Sok problémával küzdött, de ezzekről a lánya oly keveset tudott. Ennek ellenére mindig megérezte anyukája gondolatait, akárcsak most és lehajtotta fejét. A nő észrevette a kis szomorú arcát és jól megcsikizte. Linali erre felkacagott és rögvest jobb lett a kedve. Estig játszottak és semmi gondjuk nem akadt. A boldogságuk akár csak egy cseppnyi édenkert egy kárhozatra szánt világban...

Vacsora után a királynő felvitte szobájába Linalit, ami egy magas torony legtetején volt hatalmas ablakokkal. Minden este ott nézték együtt a csillagokat.
A királyné lefektette kis ágyába gyermekét és mesét mondott neki. A kislány tágra nyílt szemekkel figyelte.
- Ma mit szeretnél hallani? -kérdezte először és közben gyengéden megsimogatta a fejét. Lágyan végigsimított barna haján. Megnézte még egyszer arca minden kis apró vonását: pisze kis orrát, rózsaszín ajkait, hosszú fekete szempilláit, barna fényes szemét. Nagyon szerette kislányát ő pedig viszont szerette őt.

- A három boszorkányról szeretnék hallani! - felelt azonnal, talán egy kicsit hevesen is.
- Miért pont azt? - akadékoskodott anyukája. Keresztbe tette kezét és kihúzta magát, miközben a kiságy mellett ült. Semmi kedve sem volt még egyszer ezt a mesét mondani, mikor már legalább százszor elmondta.
- Mert te is boszi vagy. - erre a válaszra nem számított. Megrökönyödött és összébhúzta magát ültében. Lánya kíváncsian tekintett le rá. Nem értette miért fájt ez annyira édesanyjának, mikor boszorkánynak lenni jó! Legalábbis szerinte jó volt, az emberek többségének-normális felének-inkább nem. - Egy darabig biztos nem fog még rosszat hallani a világról - gondolta magában az anyuka és megint csak mosolyt eröltetett magára.
- De ugye tudod hogy én jó boszi vagyok igaz?
- Hát persze! - felelte azonnal, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
- Ha tényleg így gondolod, akkor adok neked valamit- ezzel levette nyakából az ezüstláncot, amin egy szép kék ékkő volt. Odaadta lányának. Amint hozzáért a kislány bőréhez világítani kezdett. Olyan volt akárcsak egy csillag az égen.
- Ez most már a tiéd. Mindenképpen vigyáznod kell rá. Lehet hogy sokan akarják majd keresni és elvenni tőled, de ez csak is a tiéd. - nagyon komolyan beszélt a lányához és épp ezért ő meg is ijedt és elsírta magát. Anyukája átölelte, majd kicsivel később elhúzódott tőle lassan, fájdalmasan.
- Megígéred hogy soha sem fogod elveszíteni és senkinek sem mondod el hogy nálad van?
- Igen.
- Akkor jó. - megint átölelte a még mindig szipogó apróságot és fülébe súgta hogy nagyon szereti. Majd elmesélte neki megint a történetet a három boszorkányról. A mese igazán egyszerű volt: a legkissebb lány beleszeretett egy emberbe és hozzáment feleségül. A legnagyobb erre nagyon megharagudott és meg akarta ölni őket, de sikerült elmenekülniük egy csendes kis országba. A legidősebb gonosz nővér mindenhol kereste őket, de nem lelte meg nyomukat. Így a szerelmesek boldogan éltek míg meg nem haltak.
A mese még nem ért véget de kicsi Linali már aludt. A királynő megpuszilta homlokát és kiment. Az ajtóból még egyszer visszanézett a kis ártatlan gyermekre, aki gondtalanul aludt, és könnyek gördültek végig arcán.

Másnap reggel Linali vígan szaladt le a csigalépcsőn egészen szülei szobáig, de nem találta őket. Egy kicsit elcsüggedt, de egy új gondolata támadt és nagyon megörült. Leszaladt az étkezőbe hátha ott ülnek már az asztalnál. De senki sem volt ott. Nagy sietségében észre sem vette, hogy eddig még egy szolgálóval sem találkozott és ez csak most tűnt föl neki. Ellenben egy sötét árnyék végig a nyomában volt. Kétségbeesetten kezdte szólongatni szüleit végig a kastélyon de nem talált senkit. Végigfutott a folyosókon, benyitott minden szobába, de továbra sem talált senkit.
Így ment végig mindenhol, egészen amíg ki nem jutott a nagy bejárati ajtóhoz. A hatalmas belépő teremben gyülekezett mindenki. A lány rosszat sejtett és átfurakodott a tömegen egészen az ajtóig. Meglátta a királyt, aki meredten bámul lefelé, az ajtó felé. Szólongatni kezdte, de nem felelt neki csak tovább állt ott mozdulatlanul. Nem fért közel hozzá a sok ember miatt, így a lábak között szlalomozva került egyre közelebb a dologhoz, amit mindenki annyira bámult. Egy szolga utána kiáltott hogy álljon meg, de már késő volt. Átbújt az utolsó ember lába alatt és apja mellé állt. Ekkor meglátta a szörnyűséget. Az anyja holtan terült el a padlón. Ruhája és körülötte minden csupa vér volt. Ő is megdermedt. Nem tudott megmozdulni se. Egyszerre próbálta felfogni azt a sok dolgot, ami az elmúlt egy napban történt vele. A titkolt szomorúság anyja arcán, a nyaklánc, ami még mindig a nyakában volt, és most ez a gyilkosság. Ez egy kis ötévesnek túl sok volt egyszerre. Nem tudta levenni szemét anyja arcáról, ami még így is nyugodt, békés szellemet sugárzott. A szokásos mosolya még így is megmaradt, mintha csak nyugtatni akarná lányát hogy nem lesz semmi baj, minden a leges legjobban van, nem történt nagy dolog, ne sírj! Linali csak zokogott halkan és már már a szolgálók is megsajnálták. Egyik kedvesebb gyengéden felemelte karjaiba és elvitte őt onnan úgy, hogy ne láthassa anyját többé.

Köszi hogy elolvastad! Ez a regény Linali életéről fog szólni, hogy hogyan lesz belőle valaki, miután mindent elveszített. Kalandos utat szerettem volna alkotni neki, hogy megtudja miért halt meg  édesanyja. :-) Jó olvasást!