Február Vége

Part 19

-Minden rendben? – Kérdezte Armin.

-Úgy néz ki?? – Emelte fej a fejét Tánya, és az arca teljesen nedves volt a könnyektől. Mi történt..?

-Enyje, miért sírsz? – Ment oda hozzá Peti, majd leguggolt, és elkezdte simogatni a fejét.

-Nee birizgáld a hajam... - Szólt rá vékony hanggal Tánya (nem szereti, ha babrálják a haját), majd felállt és a nyakamba borult. Aztán elkezdett egyre jobban sírni...

-Tánya, a frászt hozod rám ezzel a keserves sírással.. – Öleltem szorosan magamhoz, és az amúgy csöndes kórteremben csak Tánya zokogását lehetett hallani.

-Valaki lenne kedves elmagyarázni mindent?? – Kérdezte idegesen Jack.

-Szofi.. – Fordult meg Tánya, hogy elkezdje mesélni a történteket.

-Nem, majd én, Tánya, hagyd... - Nézett rá Szofi, mire Tánya keserves arccal törölgette a könnyeit, de nem tudta abbahagyni a sírást. Továbbra is átkarolva őt, Szofira figyeltem, ahogy mindenki más is.

-Srácok, én azt hittem, hogy el fogom tudni rejteni ezt elöletek, és hogy nem kell ilyen hamar szembe néznem ezekkel.. – Mondta Szofi, mire elérzékenyült, és elvékonyodott a hangja. – Azt hittem, majd akkor lesz ez, mikor már elballagtunk, és kevésbé fogjuk tartani a kapcsolatot. Azt hittem hogy.. úgy fogok túlesni ezen, hogy senki nem tudja...

-Szofi, megijesztesz! – Néztem rá, és a kezem és a lábaim is elkezdtek remegni.

-Oké, az az igazság, hogy... Hamarosan el kell búcsúznunk egymástól.. – Nézett ránk, az én ereimben pedig megfagyott a vér.

-Mármint mert elköltöztök. – Értelmezte Peti idegesen.

-Nem, mert.. meg fogok halni. – Mondta ki, és ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, elkezdett velem forogni a világ. Sose éreztem még ilyet. Egyszerűen fojtogatott a fájdalom. Hirtelen minden reménytelennek tűnt és üresnek. Hirtelen még annyi mindent meg akartam csinálni Szofival...

-Ez egy rossz vicc, ugye..? – Kérdezte Jack remegő hanggal.

-Bárcsak... - Nézett fel kérlelően a plafonra Szofi. Az arcomon sorra gördültek le a könnycseppek, és a szám elé tettem a kezem. – Annyira sajnálom, hogy miattam kell aggódnotok.. És hogy nem mondtam el hamarabb...

-Miért vesz el tőlem mindenkit az élet...? – Kérdezte Szofira nézve Tánya. – Miért nem lehetek sose boldog...? – Szipogott.

-Tánya, ne mondj ilyeneket.. – Könnyezett Szofi, én pedig továbbra is visszafogottan sírtam, bár elég hangos szipogásaim voltak. A kezem és a lábam is remegett...

-Srácok én... - Húzta le magáról a takarót Szofi, majd felállt. – Szeretlek titeket.. – Tárta ki a karját, Tánya pedig azonnal neki rohant és zokogni kezdett, majd rögtön utána én is Szofinak estem és szorosan magamhoz öleltem. Aztán jött Peti, Armin és Jack is. Ahogy így egymáshoz nyomódtunk, egy csomó gondolat futott át a fejemen. Hogy talán ez az utolsó csoportos ölelésünk. Hogy talán már nem lesz több közös koncertünk Szofival...

Amiután mindannyian nagyjából összeszedtük magunkat, elhagytuk a kórházat, hogy amire Szofi szülei odaérnek, kettesben tudjon lenni velük. Peti elvállalta, hogy elmondja Violának és Lolának a hírt. Jack nagyon elzárkózott, a történtek után kulcsra zárta az ajtaját, és még vacsorázni se jött le. Arminnal beszéltem a történtek után, és ő is nagyon le volt törve, és elveszett volt. Mint mindannyiunk. Kevés az esély arra, hogy az ember pont az egyik jó barátját veszti el. De sajnos az a kevés esély ránk nem vonatkozott. Egy biztos. Már senki sem olyan, amilyen volt.