Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

1. fejezet

Utálok mondének között élni.
Pláne úgy, hogy a legközelebbi Intézet 50 km-re van. Egyetlen szerencsém, hogy nem csak én vagyok egyedül árnyvadász a környéken.
Egy kis faluban lakok, annak is a szélén. Semmi érdekes nem nagyon történik erre. A gyerekek iskolába járnak, a felnőttek reggel elmennek munkába, a nyugdíjas mamikák meg kiülnek a padocskáikra, és pletykálgatnak, a fittebbek pedig meg biciklire is pattannak, hogy elmenjenek másokhoz, ahol természetesen ugyanúgy pletykálnak. Délután a kismondénok hazamennek a suliból, a felnőttek délután megérkeznek, pár autó elhalad, majd ki is hal lassan a falu. Ez pedig ismétlődik, míg a végtelenség tart. Mint ahogy mondtam, semmi érdekes soha nem történik erre. Se egy démontámadás, se alvilágiak, se vámpírok, még egy sánta vérfarkas sincs erre. Egyszerűen semmi.
Nekem, mint 14 éves gyereknek, persze iskolába kell járnom. Magasról tesznek arra, hogy már rég eddzenem kellenne, helyette üljek az iskolapadba, és tanuljak a kovalens kötésről meg vasmagos tekercsekről.
Így telt az életem, amíg a 7. utáni nyáron történt egy olyan esemény, amiről nem tudtam akkor, hogy meg fogja változtatni az életem örökre.
Az utcától, ahol laktam, kb. 100 méterre található egy íjászpálya. Kevesen használják, elég elhagyatott. Mindig ott gyakoroltam. Igazán jó hely, nyugis, alig ismeri valaki. Ott ki tudtam kapcsolni. Amikor lövök, minden megszűnik létezni körülöttem. Csak én vagyok, az íj és a cél. Az évek során olyan pontosan megtanultam lőni, hogy képes vagyok egy lehulló falevelet a fa törzséhez szegezni egy nyíllal úgy, hogy a levél nem szakad szét. Nem kamu, tényleg így van!
Szóval vissza ahhoz a naphoz. Az utcában már reggel elég nagy mozgás volt Júliushoz képest. Van egy emeletes ház, ahol valami mondén család lakik két gyerekkel. A nagyobbik az évfolyamomba jár. Valami göndör hajú könyvmoly csaj. Az autójuk, benne az anyukával már kora reggel kigurult a feljáróról és elhajtott. Eddig ez semmi különös. Gondoltam, biztos munkába igyekszik. Ám 10 perc múlva visszajött, nem egyedül. Egy lány szállt ki hátulról. Vidám volt, hátán tornazsák, amibe nyilak is voltak, kezébe süteményes doboz. Biztos a barátnője a könyvmoly, hozzá jött látogatóba. Bementek, és újra csend lett.
A lánynál nyilak voltak. A közelbe nincsen más íjazási lehetőség, ezért biztosra vehettem, hogy ha lőni akarnak, akkor az íjászpályámra mennek. Ezért kintmaradtam a kertben, hogy figyeljem őket. Délután hangokat hallottam.
-Vigyázzatok magatokra! Siessetek!
-Oké Anya!
-Gyere Anna! Jajj, alig várom már!
-Hát még én!
A két lány elindult az íjászpálya felé. Úgy döntöttem, titokban követem őket. Azt hiszem, jó döntés volt, még ha ebben nem is voltam túl biztos akkor.
Ami abból fakadt, hogy végigfecsegték az egész utat. Még jó, hogy csak 100 méterre van a pálya, és nem többre.
Amikor odaértek, lecuccoltak, az idegen lány összerakta az íjat, a göndörke csak figyelte.
-Először megmutatom, oki?-kérdezte az íjat birtokló lány-Szóval, mindig oldalt állunk, mint ahova akarunk lőni.
Ez nem igaz csajszi, nem mindig, de folytasd csak.
-Mivel elég közel állok most ezért lejjeb célzok, mint a tábla, mert az íj feljebb lövi a nyilat.
Végül is, parasztnyelven igaz.
-Kihúzom az ideget...
Azta, nem mondod, tényleg?
-Majd elengedem...
Nem mondod, ki nem találom!
-Éés...-ekkor a nyíl nagy hanggal beleállta a tábláb- Találat!
Nem a közepe, de legalább eltalálta. Milyen büszke magára! Kilövi a maradék két nyilat is, amik mind eltalálják a táblát. Odaadja göndörkének az íjat, amíg kiveszi a táblából a nyílvesszőket. Göndörke türelmetlen és izgatott, alig várja, hogy ő is lőhessen. Végül sorra kerül. Szegény, mennyit bénázik, az Angyalra! De csak beletalál a három nyílvesszővel. Ezután felváltva lövögetnek, meg hoztak shurikent, így azt is dobálják. Heccelik egymást, nevetgélnek beszélgetnek. Göndörke az utolsó sorozatát keményen a tábla felé lőtte. A másik lány felmászott a tábla mögött lévő töltésre, ahova a nyilak fúrodtak.
Majd szívrohamot kaptam, mivel pontosan ott rejtőzködtem el.
Szerencsére nem vett észre, hanem a nyilakkal együtt lement. Lassan abba is hagyták a lövést. Volt ott egy kis pavilon-szerűség, ahova a nap elől bementek. A másik lány unatkozott, ezért elkezdett énekelni, göndörke pedig csatlakozott. Szépen hangoztak együtt, kiegészítették egymást.
Ám hamar végeszakadt a kóruspróbának, ugyanis baromi sötét felhők jöttek. Vicces volt végigkövetni, hogy rohannak a felhők elől. Ők is poénra vették félig, sokat nevettek, sietteték egymást, de szerencsésen hazaértek.
Ők.
Nem én. Én persze megáztam, ahogy kellett. Hazaérve átöltöztem, és azon gondolkoztam, vajon látom e valaha még ezt a két mosoly-bombát a pályán.