Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

23.fejezet

Sokkal közelebb volt, mint hittem.
Az erdőből hallatszott a sikoly. Egy percnyire volt tőlem, mégis óráknak tűnt, mire odaértem.
Az eső nem akart elállni, sőt egyre jobban kezdett szó szerint elmosódni minden előttem.
Szerencsére a levelek felfogták valamennyire a csapadékot, így ott gyorsabban haladhattam.
Levelek csapódtak a szemembe, ágak karcolták a karom, de nem érdekelt semmi, csak az, hogy Annát megmentsem akármitől.
Egy pillanat múlva meg is tudtam, mi támadta meg: egy démon volt.
Szerencsére nem egy horda, de lehet, hogy annak jobban örültem volna.
Ez a példány volt vagy két méter magas, borotvaéles fogakkal és karmokkal.
Anna egy fa előtt állt, sarokba volt szorítva. Engem nem látott, a démonra koncentrált.
A démonra néztem újra. Abban a pillanatban, hogy a teremtmény támadásba lendült volna, egy dobókés fúródott bele. A vállát, vagyis annak a helyét találta el, de ez elég volt ahhoz, hogy a karja semmivé foszoljon.
A késbe egy rúna volt rajzolva. Nem tudtam elképzelni, ki dobta. Ránéztem Göndörkére, és a kezében már ott volt egy újabb kés. Ezek szerint ő hozott magával fegyvert, ellentétben velem.
Nem volt idő bámészkodni, ugyanis a démont nem érintette jól, hogy az egyik karja odalett. Anna felé kapott a másik karjával. Anyag szakadását hallottam, majd egy másodperc múlva a démon egésze semmivé foszlott. Mögötte Anna a földre rogyott, én pedig odarohantam hozzá.
Azt hittem, majd elkezd belőlem vagy belőle ömleni a szó, de mind a ketten csak hallgattunk, majd átöleltem.
Ő a vállamba fúrta a fejét.
Végül csak megszólaltam:
-Hallod, legközelebb vigyázok veled, ha tudtam volna, hogy simán kinyírsz egy démont...
Rámmosolygott, de arca gyorsan grimaszba torzult, és a jobb karjához kapott.
Ekkor megláttam.
Az alkarján végig egy vágás húzódott, egész a könyökhajlatától a kézfejéig.
Mély volt, és eléggé vérzett.
-Azt hiszem, kicsit megkarmolt a démon...-mondta, majd elsápadt. Az arca borzasztó fehér volt.
Tudtam, hogy kell neki segítség, minél hamarabb.
-Tudom, kik segíthetnek. Tudsz járni?
Megpróbált felállni, de a vérvesztés miatt nem tudott.
A pólomból leszakítottam egy csíkot, amivel bekötöztem a karját, majd megkérdeztem:
-Van nálad telefon?
Csak bólogatott, és a zsebe felé bökött. Nem ázott el a telója, fogalmam sincs hogy, de nem is érdekelt.
Gyorsan tárcsáztam egy számot, amiről tudtam, hogy a vonal végén segítségre találok.
-Itt vagyunk az íjászpálya mögötti erdőben. Ja. Démon. Siess. Örök hála haver.
Leraktam, és Annát a karjaimba vettem, így mentünk el a megbeszélt helyre.
Alex időben érkezett, szerencsére lóval együtt.
Anna halványan elmosolyodott, amikor meglátta a bizonyos segítőt.
Alex leugrott a lóról, és odasétált hozzánk:
-Sziasztok-ránézett Annára, majd a tekintete a karjára tévedt. A kötés ennyi idő alatt átvérzett, már a pulcsim is kezdte beszívni a vért. -Haver, azt mondtad, megkarmolta egy démon, nem azt, hogy a démon felszántotta az alkarát!-akadt ki.
-Jól van na, segíts!
Ideges voltam. Féltem, ha nem látjuk el a sebet időben, akkor Anna....
Ebbe bele sem akartam gondolni.
Valahogy elfértünk szegény kis lovacskán hárman.
Meglepően gyors volt, negyed óra múlva már Anna Alexék házának kanapéjén feküdt. Épp Gilan ápolta a sebét, amikor a gondolataimból Alex ébresztett fel.
-Hívjam Esztert?
Át kellett gondolnom. Nem mehettünk vissza, így nem akartam, hogy Eszter tudjon erről.
-Ne.
Nem ellenkezett Alex.
Újra a gondolataimba merültem.
Volna.
Ugyanis egy alak állt meg előttem.
Gilan volt az.
-Math, kérlek gyere...
Ez csakis rosszat jelenthet.
Odamentem a kanapéhoz.
Anna csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt.