Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

2.fejezet

Azután a nap után sokáig nem láttam kint együtt őket a pályán.
Még nyáron láttam őket együtt, amikor Göndörkéjéknél kertiparti volt. Azt is azért tudtam, mert végigsuhantak rollerrel és görkorival az utcán.
Eltelt a nyár, jött az ősz, vele együtt az iskola. Láttam őket évnyitón, majd minden egyes nap a suliban. A haverom, aki szintén velem egy évfolyamba, sőt egy osztályba járt, folyamatosan cukkolt:
-Már megint azt a két stréber csajszit nézed! Mi bajod van neked? Fogadjunk, bejön az egyik!
-Hagyál már, barom!-bokszoltam vállon.-Ugyan mégis melyik jönne be? Pfff....
-Tudom ám, hogy tetszik neked a göndör csaj!
-Pont az? Előbb a töritanár, mint ő!
Ezen röhögtünk. Talán kicsit túloztam, de akkor így éreztem, vagy legalábbis ezt mertem felvállalni.
Eljött az október, és az első héten kint voltam egy nap a pályán szokásomhoz híven. Ám a távolból zajt hallottam.
-Gyere Anna! De lassú vagy!
Fiúhang. Aki Göndörkével jön. Tuti a pasija. Bár biztos nem helyes, meg biztos nem tud bánni az íjjal egyáltalán. Legalábbis jobban nem, mint én.... De mi van ha mégis? Bár nem hinném. Egyáltalán, mi az Angyal szerelméért van Göndörkének pasija? Nem korai még? Mindegy, ha van is, úgyis gyorsan szakítanak, így megy ez manapság.
Eközben gyorsan elbújtam, hogy kifigyelhessem őket.
Odaértek, és ekkor....
Legszívesebb úgy felpofoztam volna magam, hogy a közeli akáccsemete adta volna a másikat.
A fiu, aki Göndörkével volt, nem volt más, mint az öccse.
Ha lehetne olyan, hogy az ember hülyeségeitől a Föld szétnyílik, akkor én már rég égtem volna a magmában. Komolyan, ezeket miért feltételeztem? Hogy is gondolhattam ilyet Göndörkéről?
Közben odaértek a tábla elé. Göndörke oldalasan felhúzta egy kicsit a pólóját, és megpillantottam az övére felszerelt tokot, benne 3 dobókéssel. Soha sem gondoltam volna, hogy a mondének egyáltalán ilyen fegyverekhez tudnak hozzájutni.
Először nem ment neki jól. A mondénfiu is ki akarta próbálni, meg is tette, de egy idő után elveszítette az érdeklődését. Nem úgy Göndörke. Borzasztóan koncentrált, szépen felmért mindent. Párszor sikerült beletalálnia a táblába, ilyenkor hangosan örült, csillogott a szeme, göndör fürtjei pedig csak repkedtek szanaszét. Hamar elment a délután, és legnagyobb bánatomra gyorsan hazamentek.
De, nem kellett szomorkodnom. Azután elég gyakran láttam kint Göndörkét dobálni. Alkalomról alkalomra fejlődött. Megint elkezdtem figyelni, hogy mikor megy ki, és követtem.
Egyik ilyen délután újfent egy kínos szituációba keveredtem.
Göndörke megint elindult otthonról a pályára, amikor egy srác jött vele szemben.
Már megint elkezdtem volna feltenni a kérdéseket magamban, de rájöttem, hogy ismerem a fiút. Göndörke osztálytársa volt. De a reakcióját a gyereknek egyszerűen kár lett volna kihagyni:
-Szia Zsolti!-köszönt Göndörke.
-Anna? Hellóó..... Te meg micsinálsz ilyenkor?
Szerinted nagyeszű?
-Megyek kés dobni.
-Micsinálni?
-Kés dobni, te süket állat!
Az a fej! Az Angyalra, az az arc amit Micsinálsz-Zsolti vágott, egyszerűen fenomenális. Annyira megdöbbent, hogy Göndörke nem az a magolós-otthonülős-könyvmoly-jókislány, mint akinek hitte, hogy majd orra bukott.
Persze alig bírtam ki, hogy bele ne röhögjek a pofájába, de sokkal fontosabb volt, hogy észrevétlen maradjak.
Egész délután tudtam volna nézni, ahogy élvezettel dobálja a késeit a táblába.
Ám olyan történt, amire még csak nem is számíthattam.