Az elhatározásomat nehezen, de tudtam tartani.
Talán az utolsó hír, amit Göndörke felől hallottam, az az volt, hogy az íjas-lánnyal Parabataiok lettek. Poén, hogy még a mondénoknak is előbb lesz Parabataia, mint nekem.
A pályára mindig hajnalban jártam, vagy késő este, hogy elkerüljem a találkozást.
A terven az volt, hogy ezt az évet kibírom, és aztán Budapestre költözök az Intézetbe, elkezdem az árnyvadássza válás folyamatátm, megkapom a jeleimet, és voilá, már el is felejtettem Göndörkét. A jeleket a legtöbb árnyvadász gyermekként kapja meg, ám a szüleim sokat utaztak, amikor gyerek voltam, és-állításuk szerint-, nem volt idő, hogy megkapjam a jeleimet. A klávé pedig úgy döntött, hogy csak akkor kaphatom meg őket, ha már kiképeztek.
Tehát vissza a tervhez; ebből egyetlen dolog valósult meg: Az, hogy kibírtam az évet.
Május vége. Csiripelnek a madárkák, süt a nap, zöld minden. Épp pakolok a bőröndömbe, amikor a szüleim szólnak. Kimegyek hozzájuk. Apa leültet, majd bele is fognak.
-Fiam, valamit közölnünk kell anyáddal.
-Rendben, de siessetek, pakolnom kell még.
Apa olyan szemekkel nézett rám, amiből tudtam, itt valami nagy gond van.
-Ne haragudj, de...
Nem. Nem, nem és nem! Ki nem mondd kérlek, erre nem készültem fel, ne mondd ki, az Angyal szerelmére, csak ne mondd ki!
-De nem mehetsz az Intézetbe.
Kimondta. Vége az életemnek.
-Úgy döntöttünk Anyáddal, hogy jobb lesz neked itthon. Hívatunk magántanárt, aki majd tanít, és ha készen állsz, a jeleidet is megkapod. Ne légy dühös kérlek!
Hogy ne legyek dühös? HOGY NE LEGYEK DÜHÖS????
-Mondj valamit!
Nem mondtam. Hirtelen felálltam, berohamtam a szobámba, villágyorsan összedobáltam a cuccokat, amik kellhetnek, és elviharzottam otthonról.
Elszöktem.
BINABASA MO ANG
Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction
FantasyÉs akkor megláttam. Előttem állt teljes életnagyságban. Nem tudtam elhinni. Az a lány, akiről annyi időn át álmodoztam, akit annyiszor láttam, s aki mégsem ismert; most ott állt előttem. Nem tétováztam, ráfogtam az íjam. Ez egy árnyvadász fanfiction...
