Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

10.fejezet

Gyilkos vagyok.
Erre tudtam gondolni mindevégig.
Persze se a szüleim, se Edmund nem így látta a dolgot. Odarohantak hozzám. A szüleim közrefogtak, és olyan szorosan öleltek, mintha attól félnének, hogy ha nem figyelnek rám, elvisznek a démonok.
Amiket megöltem. Én.
Edmundra néztem. A szemében meglepődöttség, elismerés, és félelem tükröződött. De nem a démonok iránti félelme; az irántam való.
Tőlem félt. Ahogy a szüleim is. Éreztem, hogy feszültek voltak. Amikor elengedtek, nem néztek rám.
Nem bírtam ezt tovább, kifakadtam:
-Mi a szarért féltek tőlem?-lenéztek a földre. Olyanok voltak, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak azon, hogy kivett egy szem csokit az édességes fiókból. Tudtam, hogy tőlem félnek.- Tudom, hogy tőlem féltek!-feljebb emeltem a hangom- Mitől féltek? Ettől?- magamra mutattam- Ettől a kis... Hogy is mondtad Edmund? -Edmund ijedten felkapta a fejét- Jeltelen, pofátlan, beképzelt, egoista tinédzser, ugye?-itt már ordítottam- A saját szüleim félnék tőlem. Tőlem! Elsőszülött fiuktól! A kis pofátlan, beképzelt, egoista fiuktól, aki nem volt elég jó arra, hogy Jeleket kapjon! Akiről most kiderült, mi a szart is tud? Mi a jó büdös életért járt ki ide? - hadonásztam is. Fogalmam sincs, mi ütött belém akkor- Amikor úgy köszöntetek el, hogy jól van fiam, menj csak játszani! Játszani mi? Ez oszt játék a javábul!-asszem, rámragadt egy kis parasztos beszéd,mialatt vidéken éltem- Legjobb játék a világon nem? Nézzétek meg? Ezt mind én tettem! Én öltem meg mindet. Egy gyilkos vagyok-a hangom kezdett elcsendesedni. Kezdtem lenyugodni. Tehetetlenül álltam ott, a karjaim már csak a testem mellett lógtak. Lehajtottam a fejem, és már csak suttogtam-Egy gyilkos vagyok...
Hullottak a könnyeim. Hangtalanul sírtam.
Békés vidéki életem alatt a legnagyobb valami, aminek életét vettem, egy kaszáspók volt. De nem egy egész démonhorda.
Anyám kapott először észbe. Odajött hozzám, és átölelt. Ráhajtottam a fejem a vállára, holott már magasabb voltam nála. A szőke fejem simogatta, úgy csitított, akárcsak mikor kicsi voltam.
-Shh... Semmi baj kicsim. Nem vagy gyilkos. Azt tetted, ami helyes volt.
-De....*szip*, megöltem *szip*, őkehet.
-Azok démonok voltak-szólt Apa- lélektelen lények, amelyek nem e világra valók. Bátran cselekedtél fiam. Büszke vagyok rád.
Ez volt az utolsó emlékem. Ugyanis a következő pillanatban egy szúrást éreztem a hasam tájékán. Úgy tűnik, egy démont nem vettünk észre. Összerogytam.
A sebhez szorítottam a kezem. Amikor újra a szemem elé emeltem, a kezem csurom vér volt. Az én vérem volt rajta.