Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

36.fejezet

Aztán rögtön el is tolt magától.
-Math, nem akarlak megbántani...-Rosszul kezdődik. Nagyon rosszul.-De én még nem érzem magam kész arra hogy teljesen összekössem az életem akárkivel.
Bólintottam.
Feltápászkodott, majd rám emelte tekintetét.
-Ha nem haragszol, elmegyek edzeni, egyedül.
Kiment a szobából, én pedig ottmaradtam.
Hogy lehettem ilyen barom? Tudom, mily módon szokott reagálni akármilyen érzelemnyilvanításra:magába burkolózik, és jobb, ha egyedül hagyják. Nem is értem, mit gondoltam?
Persze az első reakciója meglepett, alaposan. Mármint, előbb számítottam volna egy pofonra, mint egy csókra. Nem mondom hogy nem volt jó, sőt.
Az idő folyós dolog. Azt hisszük, meg tudjuk fogni, de amint tenyerünkbe zárnánk, elrepül, akár a lepke, mi szabadon akar szárnyalni. Azt hisszük, érteni tudjuk az időt, de igazi valóját sose fogjuk tudni megfejteni. S éppezért, mivel ily cseppfolyós, fogalmam sincs, mennyi időt tölthettem egyedül.
Az biztos, hogy valaki kopogott az ajtómon. Feltápászkodtam, odamentem, és még egy újabb kopogássorozat előtt kinyitottam.
A srácnak, aki oly serényen ütögette ajtómat, mintha egy fakopáncs lenne, a keze a levegőben állt, készen arra, hogy negyedszerre is leadja ugyanazt a ritmust.
Zavartan rámnézett.
-Szia, ne haragudj...Te vagy Matthias ugye?
Unott szemekkel néztem rá, majd enyhén bólintottam.
-Várnak mindenkit az aulába, valaki érkezett. Ideküldtek, hogy szóljak neked.
Újabb bólintás a részemről.
Láttam rajta, hogy várna valami választ tőlem, de én csak némán álltam ott.
Pár másodpercnyi kínos csend után megszólalt:
-Akkor majd gyere le...Szia!-intett, majd elsietett a folyosón.
Becsuktam az ajtómat, és az ágyamra roskadtam. Arcomat a tenyerembe temettem, majd vettem egy mély lélegzetet. A tükör elé álltam, ellenőrizve, hogy lehetőleg emberi állapotban menjek le. Nos, nem épp a legvidámabb arc nézett a tükörből, mondhatni előbb mondanám hogy egy leselejtezett halloween-i vámpírjelmezben feszítek béna sminkkel mintsem árnyvadász lennék, de ez van.
Lassan lebattyogtam a lépcsőn, végig a hosszú folyosókon.
Az aulába érve mindenkit ott találtam. Körben álltak, a kör közepén pedig egy srác állt, akit egy lány épp átkarolt.
Kettőt lehet tippelni, ki volt az a lány.
A mosolya igazinak tűnhetett mások szemében, de még a szoba másik felében, a lépcső alján is éreztem, hogy hamis. Ha nem is teljesen, de részint. Valószínűleg bántja a dolog. De mit tettem rosszul? Hogy tudnám kiengesztelni? Mielőtt elmerülhettem volna kérdéseim újabb hullámában, valaki a nevemen szólított. Pontosabban nem is valaki, ugyanis ezt a csilingelő hangot, mely pontosan a kör közepéből jött, ezer közül felismerem.
-Math! Gyere, had mutassam be egy régi jó barátomat.
Kelletlen, de odamentem Annához és a sráchoz.
-Math, ő itt Bence, régi barátom a gimiből. Bence, ő itt Math, a fiúm.
A srác minden volt, ami én nem. Fekete haj, zöld szem, szimmetrikus arc, tökéletes megjelenés.
Ösztönösen átkaroltam Annát, majd Boldizsár-vagy ki-felé nyújtottam a kezem.
-Örvendek. Csak nem egy újabb árnyvadász?
A lehető legbarátságosabb hangnemben igyekeztem megszólalni.
Béla a szemebe nézett, és egy félmosollyal az arcán válaszolt:
-Nem, annál jobb.