Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

12.fejezet

Fogalmam sem volt, mégis ki csengethetett.
Ránéztem Apára, hátha tudja, de tanácstalan volt.
Anya ment ajtót nyitni megint. Egy női hangot hallottam, ami kísértetiesen ismerős volt. Basszus, mi van ha Göndörke az? Hogy magyaráznám ezt el neki? Hogy tudnék a szemébe nézni?
-Jó napot! Úgy tudom, hogy itt lakik Stephen Starkweather. A fiát keresem.
Egy hatalmas gránittömb esett le a szívemről, ugyanis egyetlen mondén ismeri az igazi vezetéknevünket: a Vadonjáró-csajszi, aki kivezetett az erdőből. Kikiabáltam, amennyire a helyzet engedte:
-Engedd be Anya!-felszisszentem-A rohadt életbe!
Újfent belém hasított a fájdalom. Nagy zajt hallottam, majd egy másodperccel később egy csuklyás alak állt mellettem.
-Nicsak, személyesen a Halál!
-Nagyon poénos vagy Szöszi, de ahogy elnézem, ennél fontosabb dolgom is van itt.
Kérdőn néztem rá, majd megláttam a hátán egy tornazsákot.
Anyám persze közbeszólt, megjegyezném, teljesen jogosan:
-Ki ez a lány? És mégis honnan ismeritek egymást?
Mielőtt válaszolhattam volna, a lány megtette helyettem:
-Elnézést az udvariatlanságomért. A nevem Eszter, és azon kívül, hogy évfolyamtársa vagyok a fiuknak, és én segítettem hazatalálni neki, mikor elszökött, vadonjáró vagyok.
Azt hittem, mindenki értetlenül fog bámulni rá, ám anyámék, de még Edmund is tudta hogy ez mit jelent.
-Rendben. Figyelmeztetlek, a seb démoni eredetű.
Eszter csak bólintott. A tornazsákját levette a hátáról, ám még mielőtt kinyitotta volna, felfedve a tartalmát, így szólt:
-Nem akarok illetlen lenni, de ki tudnának fáradni?
Kelletlenül, de mindenki elhagyta a szobám. Amikor becsukódott az ajtó, rámnézett, és így szólt:
-Szöszi, le a kalappal. És hidd el, a szüleid jobban féltettek, mint féltek tőled.
Mi?
-Hogy mi?
-Végignéztem az egészet-eközben kirámolt a tornazsákjából. Kötszerek, gyógyfüvek, mindenféle kis üvegcsék voltak benne. Elkezdte letekerni a kötést a hasamról.
-Ez most fájni, és csípni fog.
Leszedte teljesen a kötést. Láttam, ahogy elsápadt,így arra következtettem, nem lehettem akkor valami szép látvány.
-Most lefertőtlenítem-ekkor elkezdte óvatosan megdönteni a kezében tartott üvegcsét-Nagyon csípni fog, de kérlek ne nagyon....
Nem tudta befejezni, mivel felüvöltöttem fájdalmamban.
Próbált nyugtatgatni, a továbbiakban pedig én is igyekeztem elfojtani a fájdalmat.
Ami elég nehezen ment, tekintve, hogy nem egy átlagos sebem volt.
Mivel egy démon támadott meg, ezért vadonjáró-csajszinak különleges szerekkel is le kellett fertőtlenítenie a sebhelyem.
Bosszúsan nézett, ezért megkérdeztem:
-Mi a baj csajszi?
Erre csak forgatta a szemét, majd dühösen, csak a sérülésemre koncentrálva így felelt:
-Bele is halhattál volna, az a bajom. Tudod milyen közel jártál a halálhoz? Tudod milyen volt látni, ahogy a családod kétségbeesetten néz rád?
-Te.... Láttad?
-Persze, szerinted mégis honnan tudtam, hogy jönnöm kell? Mivel nincsenek jeleid, nem adhtanak neked Irtazét, viszont mivel ez nem mondén seb, valamivel el kellet látni. Ezért vagyok itt.
-Köszönöm.
Erre a szemembe nézett. Mérlegelte, hogy a megszokott szarkazmusomat használom-e, vagy komolyan gondolom.
Belenéztem az arany szempárba, és halálos komolysággal így szóltam:
-Tényleg.
Bólintott, majd elvégezte a seb ápolását, amit aztán bekötözött.
-Behívom a szüleidet. Csak előbb lenne a kérdésem.
-Lökd csak.
Újabb szemforgatás volt a reakció.
-Mi a neved?
-Starkweather, mint apámnak.
-A keresztneved.
Ezt nem sokan tudták. A sulimban és a személyes papírokon Péter volt megadva, hogy jobban elvegyüljek. Csak Tom, a haverom tudta. Meg a szüleim persze. Egy pillanatig haboztam, ám mivel a csaj épp most mentette meg a haláltól a hálátlan seggem, így kötelességemnek éreztem válaszolni.
-Matthias. Matthias Starkweather.
Elmosolyodott.
-Nos, Matthias Starkweather, akkor behívom a szüleidet.
Behívta őket. Elmondta, hogy kell a továbbiakban eljárni velem, és már ment is.
Volna.
Ugyanis ekkor Rózi kilépett a szobájából, utána pedig Tom szaladt.
Rózi a szobámba jött, így Tom is követte. Amikor meglátott, elsápadt.
Majd ránézett Eszterre, és hirtelen olyan színre váltott az arca, mint a pulcsija, ami pirosan virított rajta. Majd megint rámnézett, és újra olyan fehér lett, mint a fal. Poén volt nézni, hogy változtatja az arcszínét.
Szerencsénkre Rózi megoldotta a kínos helyzetet, ugyanis odament Eszterhez.
-Szia Picur!-köszönt a vadonjáró-Hát téged hogy hívnak?
-Józi! Téged?
A csaj leguggolt a kishúgomhoz:
-A nevem Eszter. Nagyon tetszik a ruhád!
A hugocskám egy angyali kacajt hallatott. Mosolyogva néztem őket.
-Köszi. Azta, milyen köpeeeny!-ámult el Rózi.
A haveromra pillantottam. Ez is elég volt, hogy leszűrjem, totál beleesett a csajba. Már előre sajnáltam, hogy meg kell tudnia, Eszter már nem lesz az övé.
-Gyere Rózi, elmegyünk játszani-invitálta Eszter a hugom. Rózi helyeselt.
Amint kimentek a szobából, a haverom odajött az ágyamhoz.
-Jeez, Math, mi a fa....?-még időben észrevette, hogy bizony nem csak mi vagyunk a szobámban.
Megköszörültem a torkom:
-Esetleg lehetne, hogy....?
Mindenki helyeselt, majd ki is mentek a szobámból ők is.
-Figy-kezdtem bele, mielőtt Tom bármit is szólhatott volna-valamit tudnod kell...
Már előre sajnáltam.