Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

9.fejezet

Másnap mindent elmeséltünk.
Én azt, hogy hogyan szöktem meg, és végül hogyan találtam haza, ők pedig azt, hogy démontámadás történt, emiatt nem tudtak utánam jönni. Végül családi béke és szeretet honolt nálunk.
Körülbelül 4 napig.
Akkor ugyanis szóba került a továbbtanulásom, aminél még nem is volt akkor próbléma. Elfogadtam, hogy magántanár jön ide. Teljesen oké.
De aki idejött.
Befejeztem a sulit, megtörtént a ballagás. Nyári vakáció első napján állított be hozzánk életem megkínzója. Jó, talán túlzok, de először nagyon is úgy tűnt. Magas, fekete pasas volt.
Csöngettek. Anyám és apám nagy sebbel-lobbal kiszaladt ajtót nyitni. Ott állt. Én is előrebattyogtam.
-Üdvözlöm önöket. A sarki boltban lebegő vámpírmajom szerint önöknél rejtőzködik a láncba vert zafírkaktusz. Igaz ez?
Na jó. Ez az ember vagy nagyon sokat szívott, vagy elmegyógyba való.
Ám apám válaszolt:
-A vámpírmajom hazudik, az nem zafír, hanem rubin, és nem kaktusz, hanem frézia, valamint nem rejtőzködik, sőt ellenkezeg! Az ablakból kémleli az erre járó alvilági zsiráfkecskéket.
Felemeltemaz egyik szemöldököm. Mégis mi a jó búbánatos szösszenet?
-Örülök, hogy megtaláltam magukat-szólt a pasas- Ó....-vett észre engem - Csak nem ő a kis Jeltelen?
Jeltelen az anyád......meh, tudodmije. Mi az, hogy jeltelen? Adok én neked, te kis..
-Valóban ezt fogom tanítani?-kérdezte.
-Már elnézést-léptem előrébb- mellőzze kérem a tárgyra vonatkozó mutató névmások használatát. Nem ezt, hanem őt. Másodszor, ha már mindenképp becézni akar, valami mást használjon. Én is nevezhetem magát Hústoronynak, esetleg Szerkényajtófélfa bá-nak, de, nem teszem.
Rámnézett. Tele volt a szeme undorral és megvetéssel. Dac lángolt fel bennem. Nem fog így bánni velem.
-Kérem, fáradjon beljebb-szólt csitítólag anyám.
Bementünk. Az leült a kanapéra, ezért én a legtávolabbi helyre, az egyik székre ültem az étkezőasztal mellett.
-Fiam-szólt Apa- Ő itt Edmund Blackthorn.
Még a neve is béna. Mindegy, marad Szekrényajtófélfa bá. Jobban illik rá.
-Ő fog téged kiképezni.
-Igen fiacskám. Én képezlek ki, hogy megkaphasd a jeleidet. Ha minden rendben lesz, talán 6 év múlva megkaphatod a jeleidet.
Ez csak viccel. Ugye?
Igyekeztem pókerarcot vágni. Nekem nehogy beszóljon. Viszont reagálnom kellett.
-Az tökéletes, hátha addig jön egy démonhorda, és letépik a karom, hisz, minek is iratzé, jo arra a Betadin is, nem?
-Ide figyelj, nem azért jöttem ide, hogy egy pofátlan, beképzelt, egoista tinédzsert tanítsak.
Imádom azt is, hogy anyámék nem szólnak vissza Edmundnak. Basszus, leegoistázta a fiatokat, legalább nem akarjátok kikérni magatoknak.
-Higgye el, Edmund, kezes ő, csak idő kell neki.
Akkor ne, ne is kérjétek ki magatoknak.
-Tudja mit, Edmund?
-Neked csak Mr.Blackthorn, vagy Uram.
Édes istenem.
-Szóval tudja mit, Mr.Blackthorn, Uram? Ha meg szeretné nézni, mit tudok, legyen kint a közeli íjászpályán fél óra múlva. A szüleim majd megmutatják önnek, merre találja-Eközben felálltam.Összeszedtem az íjász-cuccom,majd kimenten a pályára. Szerencsére nem volt ott most senki. Elkezdtem gyakorolni, természetesen most is olyan kiválóan ment, mint mindig.
20 perc múlva Mr.Uramblackthorn és a szüleim már a pályán voltak.
-Mutasd fiú, mit tudsz!
Mutatom is uramblackthorn.
A poén az egészben az volt, hogy még a szüleim se tudták, mit tudok.
Kilőttem először három sorozatot. Közönséges nyilak voltak, fából készület nyéllel. Az elsőt a tábla közepébe lőttem. A második is odament, kettészelve az elsőt. A harmadik végül mindkettő szétszelve állt bele a táblába.
-Nem rossz fiam, de lehet puszta szerencse. Lőjj bele-azzal Edmund rámutat egy fára-abba a fába 6 nyilat.
De úgy, hogy mindegyik tenyérnyi területen belül maradjon.
Igen? Mindjárt megadtam neki. Sőt, az összes egyetlen helyre ment, átszelve a többit.
Ránéztem a szüleimre. Mindeketten büszkék voltak rám. Edmundra tekintettem. Elismerés csillant a szemében.
Még álldogálltam volna szívesen, amikor nagy zaj hallatszott az erdő felől.
Odakaptam a fejem. Egy kisebb fekete árnyhorda közeledett. Démonhorda.
Nem haboztam. Mindig tartottam magamnál 12 olyan nyílvesszőt, amelyeken rúna van. Ezekkel démonolat is lehet ölni. Az idegre helyeztem az elsőt, majd kilőttem. Rögtön két démont is sikerült eltalálnom. A horda már majdnem elérte a szüleimet és engem. Kilőttem még több nyilat. Az utolsó rám támadt. A többit addigra mind megöltem. A démon rám akart ugrani. Láttam a szemében a végtelen sötétséget. Ám mielőtt megölhetett volna, a szívébe, vagyis a szíve helyére fúródott az utolsó nyílvesszőm is. Hátratántorodtam.
Körülnéztem. Mindenhol vér, húscafatok, és a nyilaim hevertek.
Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy mekkora pusztítást végeztem, és hogy milyen nehéz lesz feltakarítani.